Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 8. rész

2011 február 21. | Szerző: poerava |

A vonat, az izzadság-, gázolaj-. és koszszagú vonat, az az otthonos jó
öreg vonat, szinte döcögve erőlködött be a hegyek közé. Kibámultam az
ablakon, és összeszorult a szívem a november eleji szürkeségben velünk
utazó hegyvonulatok, domboldalak láttán. A Mátra. Valamikor, ezeken a
domboldalakon kerestek barlangokat az első, idetévedt emberek, és remélték
a holnapot, a másnapot, talán tudattalanul, de reménykedve. Nem
tehetek róla, de a Mátra számomra valamiért mindig is ezt jelentette. Ezt a
fensége, szépsége, titokzatos, örök komorsága. Menedéket, megélhetést
adhat ez a hely, mindig is adhatott, és adhatott talán másnapot is…, de
adhat-e holnapot?
Nyitott kocsiban utaztunk, harmadosztály, a meghitt fapados. Lehettünk
vagy tízen, tizenketten, körülöttünk sokszoknyás nénikék és demizsonszagú,
örökké borostás öreg bácsik ültek kendőik és kalapjaik alól tudva, ismerve a
világot, és néztek bennünket. Talán irigykedve, talán csodálkozva, de mégis
leginkább elfogadóan. „Hiszen a mi gyerekeink ezek is….” Ez is te vagy
Mátra, az ősiség, az ősi elfogadás, vagy felőlem lehet akár beletörődés is,
de mindenképp csendes tudomásulvétel… A világ halad, a világ fejlődik, a
világ robban… történhet bármi, de ti, sokszoknyás nénik és demizsonszagú,
örökké borostás bácsik, mindig itt lesztek velünk, mindig utazni fogtok
ezeken a koszlott vonatokon, és hazaérve kérges kezetekbe veszitek a
seprűt, a vasvillát vagy a kapát, és teszitek a dolgotokat, ahogyan teszitek
ezer éve. Ti vagytok a múlt, és mindig Ti vagytok a jelen… Ti vagytok azok,
amit nekem a Mátra jelent.
– Kösz Dezső, erre vártam, ez jó talon volt – vigyorgott Matild az ablak
mellett. – Piros betli!
– Nagyon vicces vagy Matild – mondta Dezső megvillogtatva szemüvegét –, éppen
negyedszer vetted fel ugyanazt a két lapot, úgyhogy kontra! – tette hozzá fanyar
mosollyal.
– Részemről is – mondta Sofi, én pedig elgémberedve az üléstől, felkászálódtam,
és átmentem szembe, Eperjesi Ágiékhoz.
– Gyere Zoli, igyál egy kortyot! – nyújtotta felém Varga Lajos az üveget.
Lajos és Ági azóta együtt jártak, hogy megismertem őket az év elején.
– Mi ez? – szagoltam bele az üvegbe, miközben a vonat zötykölődését
igyekeztem egyensúlyozva tompítani.
– Nem tudom, de igazi kerítésszaggató… nem olyan rossz – mondta Lajos.
– Zolikám – mondta Kormos Lajos –, látod, ez az én hazám. Itt születtem,
nézd, gyere cimbora, igyunk erre! – mondta örökké koszos
szemüvege mögül, kiintve az ablakon, szinte meghatódva.
– Lajos! Igyunk erre! Igyunk rád! Végül is mindegy, csak igyunk! – nevettem,
nagyot húzva az üvegből, aztán szememet törölgetve nyújtottam felé.
– Huh, ez nem volt semmi! – leheltem könnyezve, de mégis, az erős
szesz jólesőn járta át a tagjaimat. – Messze vagyunk még? – kérdeztem
Lajost.
– Tíz perc és leszállunk.
A kicsinyke falu valóban festői volt és vigasztalan. Bandukoltunk a sáros,
kátyús kis utcákon, olykor szebb, néha düledező kis vályogházak között, de
azért jól éreztük magunkat, és várakozva néztünk az előttünk álló szűk két
nap elé. Lajos elvitt minket az öreg iskolához, amelynek a tormatermében
szerzett szállást nekünk, és mi lecuccoltunk a kopott parkettára; ki-ki leterítette
a hálózsákját, ahová gondolta, és megpihentünk kicsit.
– Na, megcsináltad a betlidet? – kérdeztem Matildot.
– Ne firtassuk! – vigyorgott matildosan. – Ez a mocsok Dezső nem küldte
be azt az egy lapot, ami kellett. Igaz, az már rebetli lett volna. Így
viszont pontosan tudta, mivel foghat meg… ez van, fátylat rá, a legnagyobbak
is veszíthetnek néha!
– Gyerekek – mondta Lajos hangosan –, én most hazaugrom anyámhoz,
akinek van kedve, jöjjön velem! A többiekkel itt találkozunk egy óra múlva.
Néhányan elkísértük Lajost, nagy vargabetűket leírva a girbegurba, sáros
kis utcákon. Megálltunk a házikó előtt. Egy idősebb, fejkendős néni lépett
ki az ajtón.
– Szervusz, kisfiam! – mondta meghatottan, kezét törölgetve a kötényébe. – A
barátaid? – biccentett felénk szinte szégyenlősen. – Isten hozta magukat! Kerüljenek
beljebb!
– Kezit csókolom! – mondtuk szinte egyszerre, kicsit zavarban. – Nem
akarunk zavarni, megvárjuk Lajost idekinn.
– Nem zavarnak, szívesen látom magukat! – mondta kedvesen, mire
Ági és Varga Lajos tétován elindult a bejárati ajtó felé. Mi többiek kint ácsorogtunk.
Miközben rágyújtottam, néztem a vigasztalan novemberi tájat, a lombjukat
vesztett fákat a szürke hegyoldalban és a károgva örvénylő varjak seregét. Hószagú
hideg volt, és gyászosnak láttam mindent. Szomorú lettem,
és annyira hiányoztál, Kedvesem!
– Ez olyan ciki! – mondta néhány perc múlva Ági, miután kijött a kis házból,
és odasétált hozzánk. – Jaj, olyan kellemetlen volt… nem tudom,
mi ütött Lajosba, ő sohasem szokott így viselkedni! – tette hozzá a
fejét csóválva.
– Miért, mi történt? – kérdeztem.
– Bementünk, alig váltott két szót az anyukájával… nem is tudom…,
mintha zavarban lett volna előttünk! Aztán… aztán – folytatta Ági, mintha
ő szégyellte volna magát, amiért végig kellett hallgatnia –, a Lajos
szinte ráförmedt, hogy „anyám, adjál pénzt!” „Mire adjak, kisfiam?”
„Mire hármat számolok!” Szegény anyukája meg sírva fakadt, ott előttünk,
úgyhogy inkább kijöttem, mert ezt nézni sem bírtam!
Ez az egész mintha rányomta volna a bélyegét a mi kis kirándulásunkra,
rossz kedve lett mindenkinek. Este elmentünk a falu kocsmájába, de még
a hamisítatlan helybeli, svájcisapkás, overallos, gumicsizmás folklór sem tudott
bennünket igazából jókedvre deríteni. Valójában mindannyian alig vártuk,
hogy reggel legyen, és a legkorábbi vonattal hazainduljunk. Lajos még
késő este elment két gyerekkori haverjával inni, mi meg feküdtünk a sivár,
szegényes tornateremben. Akadozott a beszélgetés, és én rád gondoltam.
Éreztem az illatodat, ott feküdtél velem a zöld hálózsákban, összebújtunk,
és megnyugodtam. Így aludtam el, Kedvesem.
Lajos reggelre sem került elő, mi pedig tanácstalanul kibattyogtunk az
ütött-kopott állomásra. Egy koszos személyvonat éppen akkor lódult meg,
az utolsó kocsija haladt el mellettünk, még lépésben, és a lépcsőn állt a
kalauz a még nyitott ajtóban.
– Elnézést – kiabáltuk –, meg tudná mondani hány, órakor indul a legközelebbi
vonat Budapestre?
– Hogyne – felelte –, hát… bizony jó soká! – vakarta meg feje búbját,
hátratolva a sapkáját, miután jó pár másodpercig erősen gondolkozott.
– Köszönjük, nagyon sokat segített! – ordítottuk az egyre távolodó vonat
után, ő meg még barátságosan vissza is integetett, míg mi szinte megfulladtunk
a röhögéstől. Két nap alatt először ért el minket a jókedv
szikrája, köszönet érte, te derék vasutas.
Amíg a csatlakozásra vártunk valahol félúton, még egy utolsó ultipartit
játszottunk a büdös, de kellemesen meleg, lepusztult váróteremben, és
nekem már annyira, de annyira mehetnékem volt! Csak el innen, haza, haza
hozzád, Szerelmem, mit keresek én itt, kik nekem ezek a srácok, hogy
velük vagyok ahelyett, hogy a te csilingelő kacagásodat hallgatnám, hogy
elmerülnék a mosolyodban?
– Zoli! Meghívsz egy nagy szódára? Otthon megadom – kérdezte
Dezső.
– Gyere Dezső! A vendégem vagy.
Hatvan fillér volt a nagy szóda. Dezső pedig Dezső volt. Annyira, amennyire ez csak
lehetséges egyáltalán.
Néhány hónappal később egy hétvégén Kormos Lajos hazautazott kicsi, festői
nevű szülőfalujába, és felakasztotta magát. Huszonegy éves volt. Nem felejtem
el, miként a hihetetlen, mégis oly hidegen, kegyetlenül valóságos döbbenet
is ott ül még most is a szívemen, mint amikor belépve az érthetetlenül
rossz hangulatot árasztó tanterembe, a többiek megmondták nekem.
Előttem van mindig piszkos, mindig párás nagy szemüveged, torzonborz
hajad és örökké nevetésre álló, reszelősen harsány hangod. Ha volt
egyetlen filléred is, mindig kerestél hozzá egy barátot is, hogy megoszthasd
vele, ha nem volt, akkor pedig azért kerestél egyet. Csak szeretni
láttalak, gyűlölni soha, és panasz sosem hagyta el a szádat. Azt hittem,
szeretsz élni, mert azt hitetted el velünk. Úgy szeretted volna megmutatni
magadat – szülőfaludat, úgy szerettél volna visszaadni valamit a tőlünk
kapott barátságból, úgy szeretted volna, ha Mátraverebély–Szentkút-
Kolostor versenyre kelhetne Budapesttel, és úgy szégyellted a szegénységeteket,
hogy el is titkoltad mindenki előtt! Lajos, a te szegénységed
hihetetlen gazdagság volt, és a mi barátságunk irántad tiszta és őszinte
szeretetből, elfogadásból fakadt. Egyszerűen fontos voltál nekünk, mert
közénk tartoztál.