Nessebar valóban gyönyörű volt. Festői, hangulatos és kedves. Olyan,
amilyent az ember csak filmekben szokott látni. Tetszettek bájos, sokféle
kis házikói, szabálytalan, girbegurba utcácskái, a halászcsónakok fölött köröző,
rikoltozó sirályok a kikötőben, tetszett, hogy ez a városka, bár sokkal
inkább illik rá a halászfalu megjelölés, úgy volt festői, hogy lépten-nyomon
érezte az ember, ez egy valóban lakott, és a lakói által élt település, ami
nem csupán az idetévedt turisták miatt olyan, amilyen, hanem természetes
mivoltában olyan, amilyen.
Sétáltunk a kis félszigeten keresztül-kasul, megnéztük a talán legismertebb
nevezetességét, a mór stílusban épült, lenyűgöző templom romjait.
Az emberektől nyüzsgő, kikötő előtti piactéren még arra is rá tudtál venni,
hogy legalább megkóstoljam a nemes egyszerűséggel újságpapírba csavart
„tölcsérbe” kimért, forró olajban élve kisütött kétcentis halacskákat, az
igazi helyi specialitást.
– Naa, Borzikaaa, csak egyet! – csilingelt a hangod, és megpróbáltál
egy halacskát a számba dugni. – A Gabika kedvéért!
– Ne máár, Tüszi – fintorogtam félrekapott fejjel –, tudod, hogy utálom a
halat!
– Naaa, csak ezt ez egy, icurka-picurkát! Ha megeszed, este kapsz egy
csodálatos meglepetést a kempingben!
– Mit? – kérdeztem, előre bízva a válaszban.
– Hát engem! – nevettél, és én bekaptam, és gyorsan egyben lenyeltem
az undok kis halat.
Sokat hülyéskedtünk, szokás szerint Kosár vitte a prímet, tényleg páratlan
jó humorérzékkel áldotta meg a sors, igazi társasági ember volt. Mielőtt
hazaindultunk a kempingbe, kimentünk a félszigetre néző parti dombokra.
Ott álltál a szélben a tűzpiros ruhádban, mögötted a végtelen horizonton
találkozott az ég és a víz kékje, és olyan gyönyörű voltál, hogy összeszorult
a szívem.
Későn, este tíz körül értünk vissza a kempingbe, elmentünk zuhanyozni,
aztán még beszélgettünk négyesben a sátrak előtt, megittunk Kosárral egyegy
sört. Aztán bebújt mindenki a sátrába, és én megkaptam a csodálatos
meglepetést! Valóban az volt, Kedvesem. Ezerszer átélt, és mégis mindig
megismételhetetlen csoda.
Amikor kellően „kicsodálkoztuk” magunkat, kedvesen a mellemre hajtottad
a fejed, és szokásod szerint a szőrszálakat bogarásztad a mellkasomon.
– Borzi…, menjünk le a tengerhez…
– Szeretnéd?
– Nagyon….
– Akkor menjünk – mosolyogtam rád.
Emlékszel, Kicsim? Lenn a parton, ahol a csillagok derengő fényénél
locsogtak a hullámok, meglepően hűvös volt. Szerencsére felkaptunk két
nagy törülközőt a szárítókötélről, mikor elindultunk, és most ott ültünk a homokban,
egymás vállának dőlve hallgattunk.
Hallgattuk a tenger titokzatos, időtlen morajlását.
Hallgattuk a múltunkat, és hallgattuk a jövőt.
Utoljára hallgattunk így, együtt. Igazán együtt.
Sok száz együtt töltött nap. Ezer együtt töltött nap. Sok ezer kimondott
szerelmes szó. Millió, soha ki nem mondott boldog gondolat. Féltő aggódások,
mézízű csókok, mámoros éjszakák, kacagva, együtt átélt önfeledt
pillanatok, a másik fájdalmának belénk hasító érzéséből erőt adó, vigasztaló suttogások, mindent elmondó, és
mégis mindent megőrző hallgatások.
Köszönöm, hogy voltatok.