Marokkó közel van

2011 október 8. | Szerző: poerava

Moubsir Mustafa emlékére

Amikor Gibraltár szikláin álltam tíz éve, végre a saját szememmel is láthattam. Mindig vágytam rá.

Tudtam, hogy Marokkó közel van.

Körülöttem
a nevezetes majmok; lopkodtak a turistáktól, úgy ahogyan a nagykönyvben
meg volt írva. Egy híres- nevezetes cseppkőbarlang, ami nyomába sem ér a
miénknek, odahaza. Kopár kövek mindenütt, tikkasztó forróság, odalent a
kikötőben néhány valóban hatalmas hajó. Ennyi. Köröskörül sorstársak
izzadtak Európa és a tengerentúl mindenféle tájairól. Úgy tettek, mintha
Gibraltár valóban csodálatos lenne. Annyi pénzért muszáj volt úgy
tenniük, hiszen egyikük sem tűnt olyannak, mint aki szívesen pofozná fel
magát.

Tudtam, hogy Marokkó közel van.

Nem
törődtem velük, egyszerűen álltam ott; mit tudhattak ők az igazi
csodákról? Néztem a déli horizontot a szoroson túl. Titokzatos, párába
vesző domborulatok, inkább bizonytalan impressziók; ennyi volt csupán.
De Lennon és Ono is velem nézte. És láttam a különös hangulatú
Casablancát csodálatos, tüllfátyolba öltözött hastáncosnőkkel még kisfiú
koromból, és elmondta nekem Jékely Endre, hogy ott élt valamikor a
legnagyobb testű, a berber oroszlán. És láttalak téged, aki ott
születtél, és attól fogva barátodként szerettél, hogy tudásomat
fitogtatva berber barátomnak szólítottalak, még nyolcvanháromban a
koleszban. Ahányszor találkoztunk, annyiszor erősítetted meg büszkén:
„berber vagyok”. Úgy láttalak, amilyennek megismertelek. Egy apró
termetű, vékonydongájú, de csupa izom, kígyó testű srác, ragyogó okos
fekete szemekkel, aki még a tornaterem parkettáján is képes volt hanyatt
vetődve ollózni. Mi több, be is lőtte. Penge voltál. Hollófekete,
hosszú, hullámos fürtök keretezte arc hajolt a biliárdasztal fölé, és a
golyó engedelmesen, pontosan gurult az előre bemondott útján. Mindig.
Még a csocsó merev, béna műanyagcsatárait is életre keltetted
villámgyors laza csuklóddal, és minden héten legalább egyszer kuszkuszt
főztél a barátaidnak a koleszban. Akcentus nélkül beszélted a magyart.
Az élőt, a szlenget is. Nem azért mert nevelőtanár voltál, hanem mert
ilyen voltál. Csupa élet, csupa szeretet. És nagyon magányos, azt
hiszem.

Tudtam, hogy Marokkó közel van.

Odaértem
a Honvéd kórház hatszázhuszonhatos kórterme elé, megláttalak még a
folyosóról, ahogyan ültél az ágyad szélén. Egymásra néztünk Sofival, és
mindent láttunk a másik szeméből. Nem túloztak közös barátaink, akik
három hete szóltak, hogy nagy baj van veled. Elmenni készülsz. Ránk
néztél, és amikor felismertél minket egy kis élet költözött a szemedbe.
Mosolyogni próbáltál. Én nem tudtam, csak sírni. Ott álltam melletted,
akivel négy éve még fociztunk a füves nagypályán, és nem tudtam
visszatartani a könnyeimet. Aztán segítettünk visszafeküdnöd az ágyra,
és beszélgettünk. Nehezen ment. Neked azért mert már nem volt erőd
hozzá, nekünk meg azért, mert már nem volt erőd hozzá.
„Szétesett a csapat…” mondtad. „Mi van veletek?”
Azt
hazudtuk, hogy jól vagyunk, és minden rendben. Aztán csak simogattam a
fejedet, és csupán ennyit tudtam mondani: „szeretlek berber barátom”.
„Én is szeretlek benneteket” felelted.

Tudtam, hogy Marokkó közel van.

Letaglózva,
még vagy negyedórát ácsorogtunk a járdán Sofival, a kórház előtt, és
nem akartuk megérteni a megérthetetlent. Aztán ment ki- ki a dolgára.
Úgy tettem mint a strucc; minden nap eszembe jutottál, de nem kérdeztem
semmit. Azt gondoltam, így talán örökké tarthat, mert azt akartam
gondolni. De te nem engedted, hogy buta legyek. Tegnap hajnalban
meghaltál.

Érzem, hogy Marokkó közel van.

Te vagy Marokkó.

Budapest 2011. október 6.

Kárpáti Zoltán

Hálával
és köszönettel Sudár Zsuzsának és Biacsics Lászlónak, akik végig a
gondodat viselték, Bischof Lacinak, Veress Jóskának és mindazoknak, akik
a barátaid voltak és megpróbáltak viszonozni neked valamit a te
barátságodból.

KZ.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 13. rész

2011 július 23. | Szerző: poerava

Az új félévben az óráink egy részét a Veress Pálné utcában tartották meg,
az épület valamikor középiskola lehetett, a hangulata teljesen olyan volt,
eszembe is jutott róla az Eötvös és az ott töltött szép és kevésbé szép évek.
A nyelvi órák már a kezdetektől mindig is a Makarenkó utcában voltak, de ez
a helyszín most valami újdonság volt. Nem kellett sokat gyalogolnunk a Közgázról,
mert bár a Veress Pálné elég hosszú utca, az épület viszonylag közel
volt a Tolbuhin körút felőli részéhez. Ma Vámház körútnak hívják, és ami
mind a kettő elnevezésben vicces, az éppen a „körút” titulus. Ahhoz képest,
hogy az egész fele olyan hosszú, mint akár maga a Veress Pálné utca.
Mindegy, úgy látszik a hülyeség rendszersemleges, ha úgy tetszik
Világrendsemleges…
Matilddal felsétáltunk az első emeletre, a termünket kerestük. Az első
ember, akit kiszúrtam a folyosókon áradó tömegben, az a vörös, rövid hajú
lengyel lány volt, akit egyszer annyira megbámultam a Zsibongóban. Éppen
egy szőke, teltebb, de csinos lánnyal beszélgetve jött felénk, és most is az
az őrjítően átlátszó ruha – és alatta egy szál bugyi – volt rajta. Ahogy mentek
a folyosón, szinte hallani lehetett a „hallgató kollégák” kieső szemeinek
kopogását a kőpadlón. A kezében valami dosszié volt, én megálltam tátott
szájjal velük szemben, terpeszállásba merevedve, ők illendően összevihogtak,
én meg odaszóltam Matildnak:
– Ne haragudj, Matild, keresd meg a termet egyedül, aztán, ha megtaláltad,
találkozzunk itt. Pár perc az egész! – Hátba veregettem, majd
megindultam a lányok nyomában.
– Baszd meg…
A csajok persze kiszúrták, hogy utánuk mentem, hiszen olykor hátrapillantva
többször összenevettek, és egymáshoz közel hajolva csiviteltek. Bár
szerintem együtt készültek távozni, a bejárat előtt a szőke látványosan elköszönt a
vöröstől, aki úgy tett, mintha halaszthatatlan kérdeznivalója lenne a
portástól. Diszkréten megálltam mögötte, és megvártam, amíg befejezi.
– Szia! – köszöntem rá, amikor elfordult végre a portásfülkétől. – Tudok
esetleg segíteni?
– Szia! – pirult el kicsit, biztatóan mosolyogva. – Csak a jövő heti terembeosztást
kérdeztem meg – mondta nagyon enyhe, valóban a lengyelekre
jellemző akcentussal. – Mert más lesz a páros, és a páratlan hetekben.
Várakozóan nézett.
– Elkísérhetlek egy darabon? Nem tudom ugyan, hová mész, de én éppen
ráérek… – Teljesen megfeledkeztem szerencsétlen Matildról, az
órámról és minden egyébről. – Ja, és bocs – tettem hozzá –, Zolinak
hívnak. Kárpáti Zoltán a teljes nevem – nyújtottam esetlenül a kezem.
Gyűlöltem ezt a rideg szertartást.
– Helena vagyok, Helena Lesko – nyújtotta ő is a kezét. – A koleszba
megyek. A Kinizsi utcába – tette hozzá észbe kapva, hiszen a Közgáznak
több kollégiuma is volt.
– Nem baj, ha én is jövök? – kérdeztem bután vigyorogva.
– Ezt most miért kérdezed? – csodálkozott nevetve zöld szemeivel, értetlenül.
– Nem tudom. – Elindultunk. – Közgázos vagy? – kérdeztem ostobán,
és amikor rájöttem, ez mennyire együgyű volt, meg kellett állnom a
nevetéstől, még a könnyeim is potyogtak, amint kiröhögtem saját magamat.
– Most mi? – kérdezte érdekes nyelvtani szerkezetben, de ő is nevetett
közben, míg én nem tudtam, mit nem ért végül is. A nyelvet, vagy
hogy hogyan kérdezhetek ilyen hülyeséget, vagy esetleg valami mást?
Helena nagyon jól beszélt magyarul, de azért később is sokszor volt
olyan helyzet, hogy nem tudtam, a mondanivalóm tartalmát, lényegét
nem érti, vagy esetleg magukat a kimondott mondatokat. – Mégis mit
gondolsz? – nevetett még mindig.
– Bocs, tiszta hülye vagyok – álltam meg egy pillanatra, a vállára téve
a kezem. – Azt akartam kérdezni, hogy hányadéves vagy, és milyen
szakra jársz.
– Másodéves és áruforgalmi szakos.
Beszélgettünk mindenféléről, amíg átvágtunk a Közgáz és a Nagycsarnok
épülete között, és végül is anélkül, hogy tisztáztuk volna, hazakísérheteme
vagy sem, hazakísértem. Ahányszor csak szembejött valaki, kigúvadt
szemekkel nézte Helenát, aki nem mindennapi jelenség volt finoman szólva
is provokatív ruhájában.
– Figyelj csak, téged nem zavar, hogy minden faszinak kiesik a szeme,
ha rád néz? Ne érts félre, nekem állatira tetszik, és nagyon jól nézel ki,
csak kíváncsi vagyok, hogy ez nem zavar-e.
Nevetett, de azért elpirult.
– Már megszoktam. Tudod, az a jó itt nálatok, hogy egész mások az emberek.
Valahogy sokkal lazábbak, többet megengednek maguknak,
és nem foglalkoznak mindig másokkal. Ki milyen ruhában megy az
utcára, meg ilyenek…
– Nálatok ez nem így van?
– Ááá, nálunk, ha valaki melegítőben vagy szabadidőruhában menne le
mondjuk újságért, hetekig róla beszélnének a háta mögött. Ott lakom,
ahol nyitva az ablak – mutatott fel a harmadik emeletre, a Közraktár
utca felé eső legszélső szobára – F 301-es – tette hozzá, amikor megálltunk
a kollégium előtt.
– Örülök, hogy megismertelek Helena. Gyönyörű neved van, és nagyon
helyes vagy ám!
– Köszönöm – nevetett kedvesen.– Nem jössz fel egy kávéra?
– Kösz, szívesen – mondtam meglepődve a váratlan „lehetőségen”.

Jártam már párszor a Kinizsiben, amely később, éveken át szinte második
otthonom volt, de addig az emeleteken, a szobákban nem voltam még.
Valahogy mindig megrekedtünk a földszinttől pár lépcsőfoknyival lejjebb
lévő büfé, nagyterem, tévéterem szintjén, ahol a csocsó és a kopott biliárdasztal
is helyet kapott.
Azon a szinten, ahol alig egy évvel később először temettelek el, Kedvesem.
A klub szervezésében néha itt is rendeztünk kisebb koncerteket a Trabanthoz
hasonló alternatív zenekaroknak, amikor a várható érdeklődés kevés volt a Közgáz
épületéhez. A liftben szótlanul és kicsit zavarban mosolyogtunk
egymásra, amíg felértünk a harmadikra.

Elszorult szívvel néztem a Kinizsire és általában a budapesti kollégiumokra
annyira jellemző, szűk, csőszerű szobát, a két ócska heverővel,
az ütött-kopott kétajtós, beépített szekrénnyel, a valamikor fehér, de mára
teljesen megsárgult zománcfestékkel bepingált ócska öntöttvas radiátort
az ablak alatt, és a két szomorú, agyonhasznált, korábbi nemzedékek
nyomorával, bánatával, honvágyával vagy éppen vágyaival összekaristolt,
jobb sorsra érdemes íróasztalt.
Vajon hány száz lélek hány ezer éjszakája, hány millió soha ki nem mondott
gondolata búvik meg ebben az egyetlen, kegyetlenül sivár, kicsiny
szobában? „Igen Mama, hát persze, hogy jól vagyok, ne aggódjatok értem…
persze, mindenem megvan, és a tanulás is jól megy, rendesek a tanárok,
és a többiek is… nem baj, hogy most nem tudtál csomagot küldeni,
hidd el, nem hiányzik semmi!… Csak írjatok…, és ugye, apa is jól van…?
Nemsokára karácsony, és megyek hozzátok! Várjatok…! És írjatok!”
Mennyi soha be nem vallott fájdalom, álmatlanul végigforgolódott éjszaka
fekszik azokon a rugóiktól is már megszabadulni készülő, ósdi, nyikorgó
heverőkön! És vajon hány szerelemes, szenvedélyes, reménnyel teli
éjszaka? Fülekbe súgott, igaznak gondolt, aztán üres hazugsággá foszló
szavakkal, örökre szánt, és talán csak napokig tartó ígéretekkel, és valóban
szinte örökké, de mindenképpen túlságosan is sokáig tartó magány-
nyal, egyedül töltött, kétségbeesett órákkal.
Hiszen a kétségbeeséssel töltött időből, egyedül, egyetlen perc is sok.
Mennyi jutott ide, ebbe a szobába vajon?

– Nescafét tudok csinálnyi, nem baj? – kérdezte hátrafordulva, miközben
bekapcsolta az ablak közelében álló gyorsforralót.
– Köszönöm, nagyon jó lesz – hazudtam, hiszen nem is nagyon kávéztam
akkoriban.
– Tessék! – tette elém a kávét, ami meglepően habos, krémes, ráadásul
finom is volt.
– Hát ezt, hogy csináltad? – kérdeztem őszinte meglepetéssel, miközben
a sajátján ügyködött.
– Gyere, megmutatom.

A csészébe belerakta a kétkanálnyi instant kávéport, és egy kanálnyi
cukrot, majd hozzáöntött egy egészen kevés tűzforró vizet a gyorsforralóból.
A sűrű kulimászt gyors mozdulatokkal kevergetni kezdte az óramutató
járásával ellentétes irányban. Azután lassan hozzátöltötte a még szükséges
mennyiségű forró vizet. A mai napig így csinálom a gyerekeimnek a
kakaót…

– Háát, kösz a kávét, jólesett, de most már mennem kell – álltam fel.
– Néha le szoktunk jönni a haverjaimmal biliárdozni a büféhez, legközelebb
felugorhatnék hozzád is, nem lenne baj?
– Gyere nyugodtan, legfeljebb nem biztos, hogy itthon találsz. De, ha a
portást megkérdezed, ő tudni fogja, itthon vagyunk-e.
– Azzal a szőke lánnyal laksz egyébként?
– Igen, Elzbietának hívják.
– Én is ismerek két lengyel srácot, ők tanítottak meg biliárdozni. Cezari
és Kristof.
– Igeen? Ksysek és Cezare? Na, örülök neki, nagyon rendes srácok.
Sokat segítenek az újabbaknak, mindig, ha kell.

Amikor megpusziltam az arcát két oldalról, kicsit mintha várakozón nézett
volna rám, úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és visszafordulva gyors,
könnyű csókot adtam az ajkaira. „Legfeljebb kapok egy pofont”, gondoltam.
Amint kinyitotta lesütött szemét, a tekintete szinte elpárásodott. Behúztam
az ajtót magam után, és gyalog rohantam le a lépcsőn, azon gondolkodva,
mi lehet vajon Matilddal.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 12. rész.

2011 május 31. | Szerző: poerava

 „Kedves Zoltán!… Nálunk is megkezdődik a tanítás, leírom Neked az
órarendemet… Bár most eléggé elfoglalt vagyok, nagyon sokat gondolok
Rád! Képzeld, autóvezető tanfolyamra járok, nemsokára meglesz a
jogosítványom is… Nagyon élvezem, három kocsin is szoktam gyakorolni,
apukám Mercedesével, anyukám Toyotájával, és a nagypapám VW
Passatjával… Nagyon szeretném, ha egyszer eljönnél hozzánk, és meglátogatnál!
Hiányzol… Itt lakhatnál nálunk, és csodaszép helyeket mutatnék Neked, hiszen
Bajorország gyönyörű szép… tudom, hogy tanulsz, és
ezért most biztos nincs fölösleges pénzed, de itt nem is kellene semmire
sem költened… Küldök Neked egy képet magamról, amit a barátnőm
csinált nemrég, Ulrike, tudod, az egyik lány, aki velem volt Berlinben.
Ő egyébként Weißenburgban lakik, ami nincs tőlünk túl messze…
Sok-sok szerelmes csók, szia: a Te Martinád.
Utóirat: Vigyázz Magadra, és írj mielőbb!…”

Anyuék ágyára heveredve olvastam a levelet, mellettem Halász Előd
nagyszótára. Ami azt illeti, némelyek szerint az öreg alaposan be lehetett
szittyózva, amikor ezt a kiadást összehozta, hiszen egészen vad fordítások
is vannak benne. A sündisznó címszó alatt, a „der Igel zum arschwish”
szólást például, ami normális esetben megfelel annak, hogy „sündisznóval
segget mosni”, ő úgy találta helyesnek fordítani, hogy „úgy jó ez nekem,
ahogy a lófasz nem furulya, a majomsegg nem ibolya, sem nem rózsabimbó”!
Na persze, nekem ezzel inkább a szívembe lopta magát a kedves
tudós ismeretlenül is, végtére is én sem szeretem a száraz, bigott dolgokat…
éljen a költészet szabadsága…, Petőfi is írt csúnya szavakat némely
versében!
Olvastam a levelet, nézegettem a fényképet, amiről visszamosolygott rám
az a lány, aki kis híján elrabolta a szívemet egy másik országban, egy másik
nagyvárosban olyan hirtelen és váratlanul, akár a forgószél. Egy szőke, kedves,
mély érzésű lány, aki miatt én bőszen és intenzíven elkezdtem németül
tanulni… Ledobtam a levelet a rekamié előtt álló rozoga kis dohányzóasztalra,
kimentem az erkélyre és rágyújtottam.
„Drága Martina!” – bontakozott ki maró, fájdalmas öngúnnyal lelki szemeim
előtt a képzeletbeli válaszlevél – „Nekem több mint két éve van már
jogosítványom, és én is imádok vezetni. Amikor csak tehetem, elkunyerálom
apuék Trabantját, aztán adok neki, ami a csövön kifér…!”

Dehogyis látogatlak én meg Téged valaha is, Te majdnem-szerelmem,
Te drága, naiv, mégis jószívű és odaadó, kedves kislány! Martina! Hát hogyan
mondhatnám el Neked, amit Te fel sem fognál, meg sem értenél, pedig
intelligens vagy és értelmes, hogy olyan mély szakadék választ el bennünket,
amihez képest a Mariana-árok ártalmatlan kis homokozógödör.
Hogyan mondhatnám én el Neked, hogy már réges-rég megnéztem, a
legjobb térképeken, méterre pontosan, milyen messze laksz tőlem, és vajon
hogyan juthatnék el Hozzád, nem meghívásra, váratlanul, meglepve
Téged, mosolyogva, mindig bízva: Itt vagyok! Látod, mit nekem géppisztolyos
határőrök, Világokból a modern idők koncentrációs táborait kialakító
falak és U-Bahn állomások, itt vagyok! Látod?!
Nem fogod meglátni sohasem. Most már tudom.
Hát hogyan magyarázhatnám el Neked, hogy értsd és elfogadd, és főleg
el is hidd, tiszta szívedből, hogy attól még, hogy mi háromévenként
egyszer mehetünk ki a ketrecből, rövid kis egészségügyi sétára, sőt még
száz egész dollárt is vásárolhatunk háromévenként, attól még bennünk
ugyanolyan érző szív dobog, bennünk ugyanazok a vágyak ébrednek,
ugyanazok az indulatok, ösztönök horgadnak, az agyunk, a gondolataink
tiszták és világosak, sőt! Ellentétben Veletek, a műveltség, a tájékozottság
és az értelem számunkra egyenesen létkérdés, hiszen ez az egyetlen
fegyverünk. Az egyetlen fegyverünk ahhoz, hogy ott, ott bent, a ketrec
mélyén is képesek legyünk becsülni, embernek érezni magunkat…
Hogy miért? Talán, hogy még jobban fájjon! A tablettás bor nem fáj,
közel sem fáj annyira, mint a soha meg nem valósuló álmok, de mégis,
akinek álmai vannak, annak mindene van. Csak néha kicsit fáj. Kicsit
nagyon.
Tudom Martina, Te talán megértetted volna, nem lehetek igazságtalan
Veled! De vajon én hogyan számolhattam volna el azzal, hogy hiába a
tengersok eszem, az a hatalmas szívem, amibe olykor az egész Világ belefér,
mégis, szégyelltem volna Előtted, hogy az apám és az anyám egy
becsülettel, tisztességesen végigtanult és ledolgozott életért hozzájuthatott
sok-sok év várakozás után egy Trabanthoz. Tudod, Martina, ha szégyenkeztem
volna, ha szégyelltem volna magamat, az olyan lett volna,
mintha elárultam, mintha szembe köptem volna a szüleimet. Márpedig, ha
kimentem volna Hozzád, szégyenkeztem volna. Ezért nem találkoztunk mi
soha többé… Kormos Lajos emlékére…

Lezárult a 2010 kedvenc könyvéről tartott szavazás a “Libri Aranykönyv 2010”

2011 május 9. | Szerző: poerava

Az Utóvizsga szerelemből, a Szépirodalom kategóriában a 16. helyen végzett, amit óriási megtiszteltetésnek tartok, különösen annak fényében, hogy micsoda nevek szerepelnek ezen a listán, és azt is figyelembevéve, hogy több mint ötszázezer szavazat érkezett a versenyben lévő könyvekre! Minden kedves olvasómnak tiszta szívből szeretnék ez úton is köszönetet mondani,amiért elolvasta a könyvet!

Íme az ötvenes lista:

Szépirodalom, TOP 50, magyar szerzők

1 SZABÓ MAGDA: DRÁGA KUMACS! (Szépirodalom ‐ magyar)

2 POPPER PÉTER: TŰNŐDÉSEK NAPRÓL NAPRA (Szépirodalom ‐ magyar)

3 SCHÄFFER ERZSÉBET: A TEMESVÁRI LÁNY (Szépirodalom ‐ magyar)

4 SPIRÓ GYÖRGY: TAVASZI TÁRLAT (Szépirodalom ‐ magyar)

5 VÁMOS MIKLÓS: A CSILLAGOK VILÁGA (Szépirodalom ‐ magyar)

6 FALUDY GYÖRGY: ELFELEDETT VERSEK (Szépirodalom ‐ magyar)

7 POLCZ ALAINE: KÉT UTAZÁS ERDÉLYBEN (Szépirodalom ‐ magyar)

8 CSÁNYI VILMOS: MARCI, A BESZÉLŐ KUTYA (Szépirodalom ‐ magyar)

9 SZUROVECZ KITTI: GYÉMÁNTFIÚ (Szépirodalom ‐ magyar)

10 Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó? (Szépirodalom ‐ magyar)

11 ESTERHÁZY PÉTER: ESTI (Szépirodalom ‐ magyar)

12 WASS ALBERT: GYEPESEDŐ UTAK (Szépirodalom ‐ magyar)

13 P. SZABÓ MÁRIA: ÉN, BÁTHORY ERZSÉBET (Szépirodalom ‐ magyar)

14 NAGY BANDÓ ANDRÁS: EGYIK KUTYA, MÁSIK IS (Szépirodalom ‐ magyar)

15 NEMESKÜRTY ISTVÁN: NEMESKÜRTY ISTVÁN FÜVESKÖNYVE (Szépirodalom ‐ magyar)

16 KÁRPÁTI ZOLTÁN: UTÓVIZSGA SZERELEMBŐL (Szépirodalom ‐ magyar)

17 MÁTÉ ANGI: MAMÓ (Szépirodalom ‐ magyar)

18 SALINGER RICHÁRD: OMYNO (Szépirodalom ‐ magyar)

19 BÄCHER IVÁN: AZ ELHAGYOTT FALU (Szépirodalom ‐ magyar)

20 GARACZI LÁSZLÓ: ARC ÉS HÁTRAARC (Szépirodalom ‐ magyar)

21 KONRÁD GYÖRGY: ZSIDÓKRÓL (Szépirodalom ‐ magyar)

22 BÄCHER IVÁN: IGAZAD VAN LONCIKÁM (Szépirodalom ‐ magyar)

23 HERCZEG FERENC: AZ ÉLET KAPUJA (Szépirodalom ‐ magyar)

24 KUKORELLY ENDRE: MENNYIT HIBÁZOK, TE ÚRISTEN (Szépirodalom ‐ magyar)

25 LÉNÁRD SÁNDOR: RÓMAI TÖRTÉNETEK (Szépirodalom ‐ magyar)

26 BODOR ÁDÁM: AZ UTOLSÓ SZÉNÉGETŐK (Szépirodalom ‐ magyar)

27 BÄCHER IVÁN: ÖKÖLLEL A ZONGORÁT (Szépirodalom ‐ magyar)

28 BÄCHER IVÁN: MEGYEK BUDÁRA (Szépirodalom ‐ magyar)

29 NAGY BANDÓ ANDRÁS: ISTEN BIKINIBEN (Szépirodalom ‐ magyar)

30 SZÉCSI KATALIN: TÖBB MINT SZERELEM (Szépirodalom ‐ magyar)

31 KALMÁR TIBOR: A NAGY NEVETTETŐK (Szépirodalom ‐ magyar)

32 KERTÉSZ IMRE: HALDIMANN‐LEVELEK (Szépirodalom ‐ magyar)

33 BÉKÉSI PÁL: ÉRZÉKENY ÚTAZÁSOK KÖZÉP‐EURÓPÁN ÁT (Szépirodalom ‐ magyar)

34 MÓRICZ ZSIGMONDDAL BUDAPESTEN (Szépirodalom ‐ magyar)

35 KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: ÁLLATVANBENT (Szépirodalom ‐ magyar)

36 TÉREY JÁNOS: PROTOKOLL (Szépirodalom ‐ magyar)

37 PODMANICZKY SZILÁRD: BALATONI VILÁGOK (Szépirodalom ‐ magyar)

38 GALGÓCZI DÓRA: TEST A LÉLEK BÖRTÖNÉBEN (Szépirodalom ‐ magyar)

39 EZER MAGYAR HAIKU (Szépirodalom ‐ magyar)

40 LÉNÁRD SÁNDOR: CSALÁDTÖRTÉNETEIM (Szépirodalom ‐ magyar)

41 Móra Ferenc: Aranykoporsó (Szépirodalom ‐ magyar)

42 A SZÍV KUTYÁJA (Szépirodalom ‐ magyar)

43 GÁRDOS PÉTER: HAJNALI LÁZ (Szépirodalom ‐ magyar)

44 CZAKÓ GÁBOR: HOSSZÚALATTSÁG (Szépirodalom ‐ magyar)

45 CSALOG ZSOLT: A TENGERT AKARTAM LÁTNI (Szépirodalom ‐ magyar)

46 FERDINANDY GYÖRGY: EGY SIMA, EGY FORDÍTOTT (Szépirodalom ‐ magyar)

47 SZILASI LÁSZLÓ: SZENTEK HÁRFÁJA (Szépirodalom ‐ magyar)

48 SZABÓ T. ANNA: VILLANY (Szépirodalom ‐ magyar)

49 ANDRÁS LÁSZLÓ: EGY MEDVEKUTATÓ FELJEGYZÉSEI (Szépirodalom ‐ magyar)

50 GYURGYÁK JÁNOS: ÉLET ÉS HALÁL KÖNYVE 1‐2. (Szépirodalom ‐ magyar)

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 11. rész

2011 április 30. | Szerző: poerava

 Nessebar valóban gyönyörű volt. Festői, hangulatos és kedves. Olyan,
amilyent az ember csak filmekben szokott látni. Tetszettek bájos, sokféle
kis házikói, szabálytalan, girbegurba utcácskái, a halászcsónakok fölött köröző,
rikoltozó sirályok a kikötőben, tetszett, hogy ez a városka, bár sokkal
inkább illik rá a halászfalu megjelölés, úgy volt festői, hogy lépten-nyomon
érezte az ember, ez egy valóban lakott, és a lakói által élt település, ami
nem csupán az idetévedt turisták miatt olyan, amilyen, hanem természetes
mivoltában olyan, amilyen.
Sétáltunk a kis félszigeten keresztül-kasul, megnéztük a talán legismertebb
nevezetességét, a mór stílusban épült, lenyűgöző templom romjait.
Az emberektől nyüzsgő, kikötő előtti piactéren még arra is rá tudtál venni,
hogy legalább megkóstoljam a nemes egyszerűséggel újságpapírba csavart
„tölcsérbe” kimért, forró olajban élve kisütött kétcentis halacskákat, az
igazi helyi specialitást.
– Naa, Borzikaaa, csak egyet! – csilingelt a hangod, és megpróbáltál
egy halacskát a számba dugni. – A Gabika kedvéért!
– Ne máár, Tüszi – fintorogtam félrekapott fejjel –, tudod, hogy utálom a
halat!
– Naaa, csak ezt ez egy, icurka-picurkát! Ha megeszed, este kapsz egy
csodálatos meglepetést a kempingben!
– Mit? – kérdeztem, előre bízva a válaszban.
– Hát engem! – nevettél, és én bekaptam, és gyorsan egyben lenyeltem
az undok kis halat.
Sokat hülyéskedtünk, szokás szerint Kosár vitte a prímet, tényleg páratlan
jó humorérzékkel áldotta meg a sors, igazi társasági ember volt. Mielőtt
hazaindultunk a kempingbe, kimentünk a félszigetre néző parti dombokra.
Ott álltál a szélben a tűzpiros ruhádban, mögötted a végtelen horizonton
találkozott az ég és a víz kékje, és olyan gyönyörű voltál, hogy összeszorult
a szívem.
Későn, este tíz körül értünk vissza a kempingbe, elmentünk zuhanyozni,
aztán még beszélgettünk négyesben a sátrak előtt, megittunk Kosárral egyegy
sört. Aztán bebújt mindenki a sátrába, és én megkaptam a csodálatos
meglepetést! Valóban az volt, Kedvesem. Ezerszer átélt, és mégis mindig
megismételhetetlen csoda.
Amikor kellően „kicsodálkoztuk” magunkat, kedvesen a mellemre hajtottad
a fejed, és szokásod szerint a szőrszálakat bogarásztad a mellkasomon.
– Borzi…, menjünk le a tengerhez…
– Szeretnéd?
– Nagyon….
– Akkor menjünk – mosolyogtam rád.
Emlékszel, Kicsim? Lenn a parton, ahol a csillagok derengő fényénél
locsogtak a hullámok, meglepően hűvös volt. Szerencsére felkaptunk két
nagy törülközőt a szárítókötélről, mikor elindultunk, és most ott ültünk a homokban,
egymás vállának dőlve hallgattunk.
Hallgattuk a tenger titokzatos, időtlen morajlását.
Hallgattuk a múltunkat, és hallgattuk a jövőt.
Utoljára hallgattunk így, együtt. Igazán együtt.
Sok száz együtt töltött nap. Ezer együtt töltött nap. Sok ezer kimondott
szerelmes szó. Millió, soha ki nem mondott boldog gondolat. Féltő aggódások,
mézízű csókok, mámoros éjszakák, kacagva, együtt átélt önfeledt
pillanatok, a másik fájdalmának belénk hasító érzéséből erőt adó, vigasztaló suttogások, mindent elmondó, és
mégis mindent megőrző hallgatások.
Köszönöm, hogy voltatok.

Terézanyu Klub alakul

2011 április 12. | Szerző: poerava

A Poe Rava Kiadó tájékoztatja kedves olvasóit, Rácz
Zsuzsának, a Teréz anyu könyvek szerzőjének új
kezdeményezéséről,amelynek sikeréért tiszta szívből drukkolunk! 

 

• Beke Zsuzsa, PR és Kormányzati Kapcsolatok vezető, Richter Gedeon Nyrt.
• Rácz Zsuzsa, a Terézanyu-könyvek szerzője

kerenyi.judit@flowpr.hu

Az Utóvizsga Szerelemből a legjobb 50 között a Libri Aranykönyv szavazásán

2011 április 6. | Szerző: poerava

Szkárosi Endre; Lackfi János – fantasztikus előadások az Íróiskolában

2011 március 30. | Szerző: poerava

Hemera Annette profiljával, és írásaival bővült a www.poerava.hu oldal “Íróiskola” menűpontja

Kárpáti Zoltán

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 10. rész

2011 március 21. | Szerző: poerava

Tudod, Kicsim, egyetlen nap kellett ahhoz, hogy majdnem beleszeressek
egy másik nőbe, három és fél évvel azután, hogy megismertelek téged,
és alig két évvel azután, hogy eljegyeztük egymást.
Elárultalak.
Másnap délelőtt a többiek sokáig tanakodtak a koleszban a reggelinél,
hogy mi legyen aznap, aztán kitalálták, hogy megnézik az állatkertet és a
többi. Eszemben sem volt velük menni. Annyira magával ragadott előző nap
az Alexanderplatz varázsa, hogy alig vártam, hogy visszamenjek. Egyedül.
Mit érdekelt, hogy alig egy-kétszáz szót beszélek németül, minden nyelvtani
ismeret nélkül, fogtam magam, felültem az S-Bahnra, és mentem. Abban
maradtunk a többiekkel, hogy este a koleszban találkozunk, aztán a környéken
elmegyünk valahová vacsorázni. Amikor beértem a térre, kerestem egy
postát, vettem négy-öt képeslapot és bélyeget. Te jártál az eszemben, alig
vártam, hogy írjak neked egy utolsó lapot, hogy megírjam, már csak hármat
kell aludnunk, és végre átölelhetjük egymást, hogy végre láthatom csodálatos
szürke szemedet és érezhetem a hajad illatát.
Ugyanott ültem le, ahol előző nap, a „víziparádénk” előtt ültünk a barátaimmal,
bár most, kora délelőtt lévén sokkal kevesebben voltak. Szinte kihalt
volt a tér. Elővettem a lapokat és a tollat, nekiláttam írni. Tőlem balra, vagy
hat-nyolc üres székkel arrébb, három német lány ült, a hozzám legközelebbi
nagyon helyes volt. Ők is rám néztek, és azt is láttam, hogy ő másképp néz,
mint a barátnői. És azt is láttam a szemem sarkából, vagy inkább éreztem,
hogy miközben éppen neked írtam a képeslapot, nem egyszer néz felém sokat
sejtetően. Aztán teljesen belemerültem az írásba, anyuéknak is elkezdtem
egy lapot, és közben szinte megfeledkeztem arról, hol vagyok. Nem figyeltem
már, mi zajlik körülöttem a nagy szökőkút körül. Egyre melegebb lett, levettem
a pólómat, és félmeztelenül sütkérezve körmöltem az újabb és újabb lapokat
mindazoknak, akiknek lusta voltam írni az utóbbi három héten.
Egyszer csak pajzán viháncolásra lettem figyelmes, és olasz szó ütötte
meg a fülemet. Amikor felnéztem, a szökőkút szemben lévő sarkánál,
tizenöt-húsz, középiskolás korú, igen helyes kiscsajt láttam, amint felém
nézgelődve vihorásznak. Jóval mögöttük észrevettem egy olasz turistabuszt,
amint éppen parkolni próbált. Írtam tovább. Természetesen tudtam,
hogy valaki leült a közvetlenül jobbra mellettem lévő székbe, morogtam is
magamban, hogy mi a francért telepszik közvetlenül mellém, amikor annyi
szabad hely van, de nem vettem a lapot, csak amikor a viháncolás valóságos
üdvrivalgássá fokozódott. Éreztem, hogy aki mellém ült, a karját
átvetette a székem támláján és nemes egyszerűséggel a vállamra hajtja a
fejét. Ránéztem csodálkozva, közben a barátnői vadul fényképeztek „minket”,
és azt kellett látnom, hogy egy tizenhat-tizenhét éves, nagyon szép,
hosszú, göndör barna hajú, szép szemű lány hajtja édesen a vállamra a
fejét. Önkéntelenül elnevettem magam. Ó, ti kedves, középiskolás, ártatlan
lányok!

– Grazie! – mondta, miután túl voltunk a fényképezkedésen. – Mi ami? – kérdezte még
mosolyogva, mit sem sejtve ott Kelet-Berlin közepén,
hogy azelőtt három évvel négyesre érettségiztem az ő anyanyelvéből
dr. Sárközy Péterné tanítványaként egy budapesti gimnáziumban.
– Ti amo – feleltem én is mosolyogva, mire elpirulva felugrott, és kacagva
visszaszaladt az osztálytársnőihez, akik valóságos extázisban törtek
ki. Tizenöt-húsz csoda helyes kislánnyal integettünk és kiabáltunk egymásnak
„Isten hozzádot”, miközben visszaindultak a buszuk felé.
Miért is ne szerettelek volna, Berlin?
Öt perc nyugtom ha volt az olasz középiskolások viharos távozta után,
amikor láttam, hogy a nagyon helyes német lány feláll, és határozottan, nyíltan
odajön hozzám. Leült a mellettem lévő székbe.

– Helló – mondta. Gyönyörű kék szeme volt, és mézszőke haja.
– Sprichst du deutsch?
– Helló. Nur eine bißchen, parla italiano?
– No, parlez-vous français?
– Non, je ne parle pas, gavaritye pa russzki?
– Entschuldigen, aber ich bin aus West-Deutschland! – mondta, és nagyon
kedvesen nevetett.

Nem volt mit tennünk, kénytelenek voltunk németül beszélgetni. Ki számíthatott
arra, hogy a vasfüggöny legkeményebb része mögött éppen egy
nyugatnémet lánnyal hoz össze a sors?

– Ich heiße Martina! Martina Beranovsky. Wie heißt du?
– Ich bin Zoltán Kárpáti – feleltem.

Elpakoltam a képeslapjaimat és a tollamat, és odamentünk a barátnőihez.
Kedvesen bemutatott bennünket egymásnak, és négyesben elindultunk
az Alexanderplatz túlsó vége felé. Azok után, ahogy megismerkedtünk,
különösebben nem voltak gátlásaim, meghívtam ebédelni. Rövid tanácskozást
tartottak ott a tér közepén, abszolút nem bántó módon, csupán érezni
lehetett, hogy a fejlemények őket is váratlanul érték. Hogy miért, azt csak
nyolc-tíz órával később értettem meg. Megbeszélték egymással a dolgaikat,
aztán a barátnői kedvesen elköszöntek tőlem, és tőle is elbúcsúztak. Amint
sétáltunk a Ratskeller felé – ugyan hová is hívtam volna meg máshová? –,
Martina elmesélte, hogy szeptembertől megy negyedik gimnáziumba, és
ide, Kelet-Berlinbe, csupán egy osztálykirándulás részeként, erre az egy
napra jöttek át Nyugat-Berlinből. Dejà vu. Ungvár, Munkács… Még mindig
nem értettem. Csak késő este értettem meg, mi volt az a nagy tanácskozás
az osztálytársnőivel az Alexanderplatz kellős közepén, mik voltak azok az
aggódó, félig nekem, félig neki szóló pillantások a barátnői részéről, és mi
volt az az enyhe tanácstalanság benne is, amit azután barátnői szemmel
látható véleménye ellenére oly határozottan elnyomott magában, megfogta
a kezemet, elbúcsúzott, és velem tartott!
És csak sétáltunk ezzel a mézszőke hajú lánnyal, keresztül a már újra
nyüzsgően telített hatalmas téren, egymás kezét fogva, ujjaink összefonódva,
és ő csak mesélt, és kérdezett, és én fél méterrel a föld felett jártam. És
akkor egyszer csak, a tér közepén szembefordult velem, előttem egy pillanatra
elsötétült a világ, aztán csak éreztem, hogy csókol, lágyan kedvesen,
átölelve a nyakamat…
Felnéztem egy hosszú perc után, szinte szédültem… és nem te álltál
szembefordulva velem, Kedvesem.
Abban a pillanatban, amikor magával ragadott volna a lelkiismeret-furdalás
gyilkos ösztöne, Martina elengedett, rám mosolygott kedves-komolyan,
megfogta a kezemet újra, és elindultunk.
Olyan intelligencia és érett érzelem áradt ebből a lányból, ami mindent
elnyomott bennem. Nem arról volt itt szó, hogy nem akart volna tiltakozni az
énem azon része, amelyiknek kellett volna. Nem arról volt itt szó, hogy
mérlegelhettem
volna, és helyes döntéseket hozhattam volna. Arról volt szó,
hogy ez a lány, vagy legalábbis amit magában hordozott, talán csakis akkor,
és csakis az én számomra, egyszerűen lehetetlenné tett, csírájában fojtott
el minden tiltakozást, a lelkiismeretnek, a becsületnek, az észnek és a szívnek
bármilyen ellenvetését.
Ebéd közben is végig beszélgettünk mindenféléről, ami csak eszünkbe
jutott. Elmondta, hogy Bajorországban, egy kis településen él a szüleivel,
Nürnberg és München között félúton. Én is meséltem neki magamról, az
egyetemről, Magyarországról. Mondta, hogy a barátnőivel először azt hitték,
én is olasz vagyok, a kis „incidens” a szökőkútnál megtévesztette őket,
bár amikor a közös nyelvet keresgéltük, amelyen kommunikálni fogunk, már
tudta, hogy ez nem így van: melyik olasz lenne olyan hülye, hogy oroszul
tanuljon? A kaja után sétálni mentünk, megálltunk az egyik szuvenírárusnál,
és megvettem neki a legnagyobb kis koronás „berlini mackót”, bár tiltakozni
próbált, ne verjem költségekbe magam, de azért láttam az örömét. Körbejártuk
a teret, megnéztünk minden látnivalót, felmentünk a híres tévétoronyba
– amely pontosan egy óra alatt fordult körbe háromszázhatvan fokot –
kávézni, és ez a lány az osztálykirándulásukból Kelet-Berlinre szánt egész
napját velem töltötte!

Azután beesteledett, és mi kézen fogva sétáltunk a szörnyűséges
U-Bahn-aluljáró felé, amely nem csupán egy földalatti-megálló volt a sok
közül, hanem egy mesterségesen megosztott város egyik felét választotta
el hermetikusan a másik felétől, amelyben ugyanolyan emberek ugyanolyan
vágyakkal, ugyanolyan érzésekkel a szívükben éltek, és minden bűnük
vagy pechük az volt csupán, hogy valamikor nem pár száz méterrel
arrébb születtek. Ez az állomás a világot vágta ketté, és bár akkor nem
tudtam, és nem így hittem, helyesebben hittem az ellenkezőjében: áthatolhatatlan
vonalat húzott egy Martina nevű német lány és egy Zoltán nevű magyar fiú közé.
Nehéz dolog őszinte szerelmet elképzelni egy állatkertben, a rács mögött
elszállásolt néznivaló és az őt a rács túloldaláról szemlélő szimpatizáns
között, és talán éppen azért olyan nehéz, mert az a bizonyos rács
nem vasból készült, nem megfogható anyagból, amelyet ezernyi módon
lehetne lebontani, összetörni, porrá zúzni, hanem eszmékből, elfojtott,
degenerált ideológiákból, sérült érzésekből, megtépázott önérzetekből,
túlbonyolított gondolatokból építkezett, táplálkozott és rombolt. Hiszen az
ilyen rácsok csak meg nem értésre, fájdalomra, olykor gyűlöletre „tanítani”
képesek.

Amint közeledtünk az állomáshoz, Martina szinte kitapinthatóan lett lépésről
lépésre szomorúbb, mígnem, amikor a lépcső tetején megállt és felém
fordult, könnyes volt a szeme.

– Es tut mir leid, Zoltán – mondta –, jetzt muß ich gehen! – és egy végtelenül
hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk. – Ich liebe Dich!
– Várj, ne hülyéskedj már, lekísérlek! – mondtam zavaromban magyarul,
még nevetve. Megfogtam a kezét, és elindultam vele a lépcsőn lefelé.
– Halt! Passport bitte! – csattant a felszólítás a lépcső alját elálló három
géppisztolyos határőr egyikétől. Martina odaadta az útlevelét, alaposan
átnézték, a táskáját is, majd utat engedtek neki, miközben én is
elővettem az enyémet, és magyaráztam kézzel-lábbal, hogy csak elbúcsúzni
szeretnék tőle, nem elutazni vele.
– Zurück! – pattogott a vezényszó egyikük szájából, és a fegyver mellemnek
szegezett csövével nyomatékosította nem éppen kedves utasítását,
miközben a másik visszaadta az útlevelemet, anélkül, hogy
belenézett volna. Feljebb léptem egy lépcsőfokot, és patthelyzetben
méregettük egymást.
Martina végül beszállt a határőrök által az utolsó zugig tűvé tett
földalattikocsiba, homlokát két tenyere között a becsukódott ajtó üvegének
támasztotta, és le nem vette rólam a szemét, amíg a vonat el nem tűnt az
alagút sötétjében. Sírt. Én is sírtam.

Hej ti Világrendek, nálatok aljasabb soha nem létezett. Ugye, te mostani,
sosem leszel ilyen? A pontot neked adnám…

Tudod, Kedvesem, ezeket sohasem tudtad meg, nem is hallottál erről
a lányról soha, de most már el kell mondanom neked. Valójában, akkor,
azon a napon csaltalak meg először. Többszörösen is. Mindenféle értelemben.
Mert hiába nem feküdtem le Martinával – nem tehettük, mert
nem volt módunk rá –, de hát az ember nem a testével csalja meg a
társát, jóllehet, az is nehezen viselhető, hanem az érzéseivel. És a mai
eszemmel, hiába tudom nagyon is pontosan, hogy mibe szerettem én
bele valójában 1982 júliusában, egy másik kultúrába, egy másik világba,
a szabadság utáni vágyba, valójában azonban mégiscsak egy ragyogó
kék szemű, szőke, hosszú hajú lány volt az, akiben én ezeket éreztem, és
akibe kicsit beleszerettem.

Tudod, Kicsim, vagy két évig leveleztem Martinával, és ez egyszer nem
a telefon és a te számod volt az első, remegő gondolatom, amikor végre
három nappal később hazaértem, hanem az a levél, amelyről éreztem,
amelyről tudtam, hogy már ott vár engem az előszobaasztalon, a feladó
címénél a bűvös West-Deutschland megjelöléssel, és amelyben sok
minden mellett olyanok álltak, hogy… „ich denke immer an Dich”, hogy
„Ungarn, ohne Dich, nur ein halb interessant”… Tudtam én már a második,
harmadik levélváltás után, hogy ez a kapcsolat sohasem lesz kapcsolat,
sohasem fog kibontakozni belőle semmi. Mégis úgy éreztem, elárultalak
téged, Kedvesem! Mondd, mi történhetett velem? Mit kerestem én, amit
tőled meg ne kaptam volna, mit kergettem én olyan dolgokat, amelyeknek
te százszor különb gazdagságát ontottad a lábam elé nap mint nap?
Megcsaltalak, és ma már azt is tudom, hogy bizonyos értelemben szinte
szánalmasan. Amikor Martina elmondta, hogy az egyik kedvenc könyve
Vonnegut Burleszkje, én is megvettem, és kiolvastam gyorsan, és azt írtam
neki, hogy tényleg nem rossz. Pedig be kell vallanom: szerintem szar
volt. De én imponálni akartam, legalábbis, egy darabig. Tudod, Kicsim,
tudod mennyivel különb volt a te ízlésed? Istenem, József Attila kontra
Vonnegut…

Aranykönyv- szavazás 2010. kedvenc könyveire

2011 március 13. | Szerző: poerava

Az Utóvizsga szerelemből, az első 100 között, Szépirodalom kategóriában

“Tavaly az évtized legnépszerűbb könyvére voksolhattak az olvasók az Aranykönyv-szavazáson, idén pedig 2010 kedvenceit keresik hat kategóriában egészen májusig a szervezők. 
A szavazás első köre április 3-ig tart: addig bárki ajánlhatja kedvenc tavaly megjelent könyvét, kiegészítheti azzal a szervezők listáját. A második fordulóban, amely április 4. és 24. között zajlik, a korábban legnépszerűbbnek bizonyult 50 kötet verseng tovább. Április 25. és május 5. között pedig eldől, hogy a legnépszerűbb tízből melyik könyv és szerzője nyeri meg a közönség díját, amelyet május 12-én adnak át az Aranykönyv Gálán.

Ajánlásokat tenni és szavazni összesen hat kategóriában lehet a www.aranykonyvszavazas.hu oldalon. Külön indulnak a szépirodalmi, a szórakoztató irodalmi, a gasztronómiai, az ismeretterjesztő, valamint a gyermek- és ifjúsági könyvek. A “klasszikus” címszó alatt pedig azokat a műveket gyűjtik, amelyek nem 2010-ben láttak először napvilágot, de tavaly újra megjelentek. ( Forrás: hírstart .hu/ 168 óra online )”
 

Ha kedves olvasóim úgy gondolják, hogy az Utóvizsga is kedvenceik közé tartozik, szívből jövő köszönettel fogadom esetleges szavazatukat!
A könyv, a Szépirodalom kategóriában, az első száz között “ugrál”, az elmúlt időben volt már 61., és 16. is, ami óriási megtiszteltetés számomra, hiszen nem akármilyen névsor olvasható a szerzők listájában!