Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 11. rész

2011 április 30. | Szerző: poerava

 Nessebar valóban gyönyörű volt. Festői, hangulatos és kedves. Olyan,
amilyent az ember csak filmekben szokott látni. Tetszettek bájos, sokféle
kis házikói, szabálytalan, girbegurba utcácskái, a halászcsónakok fölött köröző,
rikoltozó sirályok a kikötőben, tetszett, hogy ez a városka, bár sokkal
inkább illik rá a halászfalu megjelölés, úgy volt festői, hogy lépten-nyomon
érezte az ember, ez egy valóban lakott, és a lakói által élt település, ami
nem csupán az idetévedt turisták miatt olyan, amilyen, hanem természetes
mivoltában olyan, amilyen.
Sétáltunk a kis félszigeten keresztül-kasul, megnéztük a talán legismertebb
nevezetességét, a mór stílusban épült, lenyűgöző templom romjait.
Az emberektől nyüzsgő, kikötő előtti piactéren még arra is rá tudtál venni,
hogy legalább megkóstoljam a nemes egyszerűséggel újságpapírba csavart
„tölcsérbe” kimért, forró olajban élve kisütött kétcentis halacskákat, az
igazi helyi specialitást.
– Naa, Borzikaaa, csak egyet! – csilingelt a hangod, és megpróbáltál
egy halacskát a számba dugni. – A Gabika kedvéért!
– Ne máár, Tüszi – fintorogtam félrekapott fejjel –, tudod, hogy utálom a
halat!
– Naaa, csak ezt ez egy, icurka-picurkát! Ha megeszed, este kapsz egy
csodálatos meglepetést a kempingben!
– Mit? – kérdeztem, előre bízva a válaszban.
– Hát engem! – nevettél, és én bekaptam, és gyorsan egyben lenyeltem
az undok kis halat.
Sokat hülyéskedtünk, szokás szerint Kosár vitte a prímet, tényleg páratlan
jó humorérzékkel áldotta meg a sors, igazi társasági ember volt. Mielőtt
hazaindultunk a kempingbe, kimentünk a félszigetre néző parti dombokra.
Ott álltál a szélben a tűzpiros ruhádban, mögötted a végtelen horizonton
találkozott az ég és a víz kékje, és olyan gyönyörű voltál, hogy összeszorult
a szívem.
Későn, este tíz körül értünk vissza a kempingbe, elmentünk zuhanyozni,
aztán még beszélgettünk négyesben a sátrak előtt, megittunk Kosárral egyegy
sört. Aztán bebújt mindenki a sátrába, és én megkaptam a csodálatos
meglepetést! Valóban az volt, Kedvesem. Ezerszer átélt, és mégis mindig
megismételhetetlen csoda.
Amikor kellően „kicsodálkoztuk” magunkat, kedvesen a mellemre hajtottad
a fejed, és szokásod szerint a szőrszálakat bogarásztad a mellkasomon.
– Borzi…, menjünk le a tengerhez…
– Szeretnéd?
– Nagyon….
– Akkor menjünk – mosolyogtam rád.
Emlékszel, Kicsim? Lenn a parton, ahol a csillagok derengő fényénél
locsogtak a hullámok, meglepően hűvös volt. Szerencsére felkaptunk két
nagy törülközőt a szárítókötélről, mikor elindultunk, és most ott ültünk a homokban,
egymás vállának dőlve hallgattunk.
Hallgattuk a tenger titokzatos, időtlen morajlását.
Hallgattuk a múltunkat, és hallgattuk a jövőt.
Utoljára hallgattunk így, együtt. Igazán együtt.
Sok száz együtt töltött nap. Ezer együtt töltött nap. Sok ezer kimondott
szerelmes szó. Millió, soha ki nem mondott boldog gondolat. Féltő aggódások,
mézízű csókok, mámoros éjszakák, kacagva, együtt átélt önfeledt
pillanatok, a másik fájdalmának belénk hasító érzéséből erőt adó, vigasztaló suttogások, mindent elmondó, és
mégis mindent megőrző hallgatások.
Köszönöm, hogy voltatok.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 10. rész

2011 március 21. | Szerző: poerava

Tudod, Kicsim, egyetlen nap kellett ahhoz, hogy majdnem beleszeressek
egy másik nőbe, három és fél évvel azután, hogy megismertelek téged,
és alig két évvel azután, hogy eljegyeztük egymást.
Elárultalak.
Másnap délelőtt a többiek sokáig tanakodtak a koleszban a reggelinél,
hogy mi legyen aznap, aztán kitalálták, hogy megnézik az állatkertet és a
többi. Eszemben sem volt velük menni. Annyira magával ragadott előző nap
az Alexanderplatz varázsa, hogy alig vártam, hogy visszamenjek. Egyedül.
Mit érdekelt, hogy alig egy-kétszáz szót beszélek németül, minden nyelvtani
ismeret nélkül, fogtam magam, felültem az S-Bahnra, és mentem. Abban
maradtunk a többiekkel, hogy este a koleszban találkozunk, aztán a környéken
elmegyünk valahová vacsorázni. Amikor beértem a térre, kerestem egy
postát, vettem négy-öt képeslapot és bélyeget. Te jártál az eszemben, alig
vártam, hogy írjak neked egy utolsó lapot, hogy megírjam, már csak hármat
kell aludnunk, és végre átölelhetjük egymást, hogy végre láthatom csodálatos
szürke szemedet és érezhetem a hajad illatát.
Ugyanott ültem le, ahol előző nap, a „víziparádénk” előtt ültünk a barátaimmal,
bár most, kora délelőtt lévén sokkal kevesebben voltak. Szinte kihalt
volt a tér. Elővettem a lapokat és a tollat, nekiláttam írni. Tőlem balra, vagy
hat-nyolc üres székkel arrébb, három német lány ült, a hozzám legközelebbi
nagyon helyes volt. Ők is rám néztek, és azt is láttam, hogy ő másképp néz,
mint a barátnői. És azt is láttam a szemem sarkából, vagy inkább éreztem,
hogy miközben éppen neked írtam a képeslapot, nem egyszer néz felém sokat
sejtetően. Aztán teljesen belemerültem az írásba, anyuéknak is elkezdtem
egy lapot, és közben szinte megfeledkeztem arról, hol vagyok. Nem figyeltem
már, mi zajlik körülöttem a nagy szökőkút körül. Egyre melegebb lett, levettem
a pólómat, és félmeztelenül sütkérezve körmöltem az újabb és újabb lapokat
mindazoknak, akiknek lusta voltam írni az utóbbi három héten.
Egyszer csak pajzán viháncolásra lettem figyelmes, és olasz szó ütötte
meg a fülemet. Amikor felnéztem, a szökőkút szemben lévő sarkánál,
tizenöt-húsz, középiskolás korú, igen helyes kiscsajt láttam, amint felém
nézgelődve vihorásznak. Jóval mögöttük észrevettem egy olasz turistabuszt,
amint éppen parkolni próbált. Írtam tovább. Természetesen tudtam,
hogy valaki leült a közvetlenül jobbra mellettem lévő székbe, morogtam is
magamban, hogy mi a francért telepszik közvetlenül mellém, amikor annyi
szabad hely van, de nem vettem a lapot, csak amikor a viháncolás valóságos
üdvrivalgássá fokozódott. Éreztem, hogy aki mellém ült, a karját
átvetette a székem támláján és nemes egyszerűséggel a vállamra hajtja a
fejét. Ránéztem csodálkozva, közben a barátnői vadul fényképeztek „minket”,
és azt kellett látnom, hogy egy tizenhat-tizenhét éves, nagyon szép,
hosszú, göndör barna hajú, szép szemű lány hajtja édesen a vállamra a
fejét. Önkéntelenül elnevettem magam. Ó, ti kedves, középiskolás, ártatlan
lányok!

– Grazie! – mondta, miután túl voltunk a fényképezkedésen. – Mi ami? – kérdezte még
mosolyogva, mit sem sejtve ott Kelet-Berlin közepén,
hogy azelőtt három évvel négyesre érettségiztem az ő anyanyelvéből
dr. Sárközy Péterné tanítványaként egy budapesti gimnáziumban.
– Ti amo – feleltem én is mosolyogva, mire elpirulva felugrott, és kacagva
visszaszaladt az osztálytársnőihez, akik valóságos extázisban törtek
ki. Tizenöt-húsz csoda helyes kislánnyal integettünk és kiabáltunk egymásnak
„Isten hozzádot”, miközben visszaindultak a buszuk felé.
Miért is ne szerettelek volna, Berlin?
Öt perc nyugtom ha volt az olasz középiskolások viharos távozta után,
amikor láttam, hogy a nagyon helyes német lány feláll, és határozottan, nyíltan
odajön hozzám. Leült a mellettem lévő székbe.

– Helló – mondta. Gyönyörű kék szeme volt, és mézszőke haja.
– Sprichst du deutsch?
– Helló. Nur eine bißchen, parla italiano?
– No, parlez-vous français?
– Non, je ne parle pas, gavaritye pa russzki?
– Entschuldigen, aber ich bin aus West-Deutschland! – mondta, és nagyon
kedvesen nevetett.

Nem volt mit tennünk, kénytelenek voltunk németül beszélgetni. Ki számíthatott
arra, hogy a vasfüggöny legkeményebb része mögött éppen egy
nyugatnémet lánnyal hoz össze a sors?

– Ich heiße Martina! Martina Beranovsky. Wie heißt du?
– Ich bin Zoltán Kárpáti – feleltem.

Elpakoltam a képeslapjaimat és a tollamat, és odamentünk a barátnőihez.
Kedvesen bemutatott bennünket egymásnak, és négyesben elindultunk
az Alexanderplatz túlsó vége felé. Azok után, ahogy megismerkedtünk,
különösebben nem voltak gátlásaim, meghívtam ebédelni. Rövid tanácskozást
tartottak ott a tér közepén, abszolút nem bántó módon, csupán érezni
lehetett, hogy a fejlemények őket is váratlanul érték. Hogy miért, azt csak
nyolc-tíz órával később értettem meg. Megbeszélték egymással a dolgaikat,
aztán a barátnői kedvesen elköszöntek tőlem, és tőle is elbúcsúztak. Amint
sétáltunk a Ratskeller felé – ugyan hová is hívtam volna meg máshová? –,
Martina elmesélte, hogy szeptembertől megy negyedik gimnáziumba, és
ide, Kelet-Berlinbe, csupán egy osztálykirándulás részeként, erre az egy
napra jöttek át Nyugat-Berlinből. Dejà vu. Ungvár, Munkács… Még mindig
nem értettem. Csak késő este értettem meg, mi volt az a nagy tanácskozás
az osztálytársnőivel az Alexanderplatz kellős közepén, mik voltak azok az
aggódó, félig nekem, félig neki szóló pillantások a barátnői részéről, és mi
volt az az enyhe tanácstalanság benne is, amit azután barátnői szemmel
látható véleménye ellenére oly határozottan elnyomott magában, megfogta
a kezemet, elbúcsúzott, és velem tartott!
És csak sétáltunk ezzel a mézszőke hajú lánnyal, keresztül a már újra
nyüzsgően telített hatalmas téren, egymás kezét fogva, ujjaink összefonódva,
és ő csak mesélt, és kérdezett, és én fél méterrel a föld felett jártam. És
akkor egyszer csak, a tér közepén szembefordult velem, előttem egy pillanatra
elsötétült a világ, aztán csak éreztem, hogy csókol, lágyan kedvesen,
átölelve a nyakamat…
Felnéztem egy hosszú perc után, szinte szédültem… és nem te álltál
szembefordulva velem, Kedvesem.
Abban a pillanatban, amikor magával ragadott volna a lelkiismeret-furdalás
gyilkos ösztöne, Martina elengedett, rám mosolygott kedves-komolyan,
megfogta a kezemet újra, és elindultunk.
Olyan intelligencia és érett érzelem áradt ebből a lányból, ami mindent
elnyomott bennem. Nem arról volt itt szó, hogy nem akart volna tiltakozni az
énem azon része, amelyiknek kellett volna. Nem arról volt itt szó, hogy
mérlegelhettem
volna, és helyes döntéseket hozhattam volna. Arról volt szó,
hogy ez a lány, vagy legalábbis amit magában hordozott, talán csakis akkor,
és csakis az én számomra, egyszerűen lehetetlenné tett, csírájában fojtott
el minden tiltakozást, a lelkiismeretnek, a becsületnek, az észnek és a szívnek
bármilyen ellenvetését.
Ebéd közben is végig beszélgettünk mindenféléről, ami csak eszünkbe
jutott. Elmondta, hogy Bajorországban, egy kis településen él a szüleivel,
Nürnberg és München között félúton. Én is meséltem neki magamról, az
egyetemről, Magyarországról. Mondta, hogy a barátnőivel először azt hitték,
én is olasz vagyok, a kis „incidens” a szökőkútnál megtévesztette őket,
bár amikor a közös nyelvet keresgéltük, amelyen kommunikálni fogunk, már
tudta, hogy ez nem így van: melyik olasz lenne olyan hülye, hogy oroszul
tanuljon? A kaja után sétálni mentünk, megálltunk az egyik szuvenírárusnál,
és megvettem neki a legnagyobb kis koronás „berlini mackót”, bár tiltakozni
próbált, ne verjem költségekbe magam, de azért láttam az örömét. Körbejártuk
a teret, megnéztünk minden látnivalót, felmentünk a híres tévétoronyba
– amely pontosan egy óra alatt fordult körbe háromszázhatvan fokot –
kávézni, és ez a lány az osztálykirándulásukból Kelet-Berlinre szánt egész
napját velem töltötte!

Azután beesteledett, és mi kézen fogva sétáltunk a szörnyűséges
U-Bahn-aluljáró felé, amely nem csupán egy földalatti-megálló volt a sok
közül, hanem egy mesterségesen megosztott város egyik felét választotta
el hermetikusan a másik felétől, amelyben ugyanolyan emberek ugyanolyan
vágyakkal, ugyanolyan érzésekkel a szívükben éltek, és minden bűnük
vagy pechük az volt csupán, hogy valamikor nem pár száz méterrel
arrébb születtek. Ez az állomás a világot vágta ketté, és bár akkor nem
tudtam, és nem így hittem, helyesebben hittem az ellenkezőjében: áthatolhatatlan
vonalat húzott egy Martina nevű német lány és egy Zoltán nevű magyar fiú közé.
Nehéz dolog őszinte szerelmet elképzelni egy állatkertben, a rács mögött
elszállásolt néznivaló és az őt a rács túloldaláról szemlélő szimpatizáns
között, és talán éppen azért olyan nehéz, mert az a bizonyos rács
nem vasból készült, nem megfogható anyagból, amelyet ezernyi módon
lehetne lebontani, összetörni, porrá zúzni, hanem eszmékből, elfojtott,
degenerált ideológiákból, sérült érzésekből, megtépázott önérzetekből,
túlbonyolított gondolatokból építkezett, táplálkozott és rombolt. Hiszen az
ilyen rácsok csak meg nem értésre, fájdalomra, olykor gyűlöletre „tanítani”
képesek.

Amint közeledtünk az állomáshoz, Martina szinte kitapinthatóan lett lépésről
lépésre szomorúbb, mígnem, amikor a lépcső tetején megállt és felém
fordult, könnyes volt a szeme.

– Es tut mir leid, Zoltán – mondta –, jetzt muß ich gehen! – és egy végtelenül
hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk. – Ich liebe Dich!
– Várj, ne hülyéskedj már, lekísérlek! – mondtam zavaromban magyarul,
még nevetve. Megfogtam a kezét, és elindultam vele a lépcsőn lefelé.
– Halt! Passport bitte! – csattant a felszólítás a lépcső alját elálló három
géppisztolyos határőr egyikétől. Martina odaadta az útlevelét, alaposan
átnézték, a táskáját is, majd utat engedtek neki, miközben én is
elővettem az enyémet, és magyaráztam kézzel-lábbal, hogy csak elbúcsúzni
szeretnék tőle, nem elutazni vele.
– Zurück! – pattogott a vezényszó egyikük szájából, és a fegyver mellemnek
szegezett csövével nyomatékosította nem éppen kedves utasítását,
miközben a másik visszaadta az útlevelemet, anélkül, hogy
belenézett volna. Feljebb léptem egy lépcsőfokot, és patthelyzetben
méregettük egymást.
Martina végül beszállt a határőrök által az utolsó zugig tűvé tett
földalattikocsiba, homlokát két tenyere között a becsukódott ajtó üvegének
támasztotta, és le nem vette rólam a szemét, amíg a vonat el nem tűnt az
alagút sötétjében. Sírt. Én is sírtam.

Hej ti Világrendek, nálatok aljasabb soha nem létezett. Ugye, te mostani,
sosem leszel ilyen? A pontot neked adnám…

Tudod, Kedvesem, ezeket sohasem tudtad meg, nem is hallottál erről
a lányról soha, de most már el kell mondanom neked. Valójában, akkor,
azon a napon csaltalak meg először. Többszörösen is. Mindenféle értelemben.
Mert hiába nem feküdtem le Martinával – nem tehettük, mert
nem volt módunk rá –, de hát az ember nem a testével csalja meg a
társát, jóllehet, az is nehezen viselhető, hanem az érzéseivel. És a mai
eszemmel, hiába tudom nagyon is pontosan, hogy mibe szerettem én
bele valójában 1982 júliusában, egy másik kultúrába, egy másik világba,
a szabadság utáni vágyba, valójában azonban mégiscsak egy ragyogó
kék szemű, szőke, hosszú hajú lány volt az, akiben én ezeket éreztem, és
akibe kicsit beleszerettem.

Tudod, Kicsim, vagy két évig leveleztem Martinával, és ez egyszer nem
a telefon és a te számod volt az első, remegő gondolatom, amikor végre
három nappal később hazaértem, hanem az a levél, amelyről éreztem,
amelyről tudtam, hogy már ott vár engem az előszobaasztalon, a feladó
címénél a bűvös West-Deutschland megjelöléssel, és amelyben sok
minden mellett olyanok álltak, hogy… „ich denke immer an Dich”, hogy
„Ungarn, ohne Dich, nur ein halb interessant”… Tudtam én már a második,
harmadik levélváltás után, hogy ez a kapcsolat sohasem lesz kapcsolat,
sohasem fog kibontakozni belőle semmi. Mégis úgy éreztem, elárultalak
téged, Kedvesem! Mondd, mi történhetett velem? Mit kerestem én, amit
tőled meg ne kaptam volna, mit kergettem én olyan dolgokat, amelyeknek
te százszor különb gazdagságát ontottad a lábam elé nap mint nap?
Megcsaltalak, és ma már azt is tudom, hogy bizonyos értelemben szinte
szánalmasan. Amikor Martina elmondta, hogy az egyik kedvenc könyve
Vonnegut Burleszkje, én is megvettem, és kiolvastam gyorsan, és azt írtam
neki, hogy tényleg nem rossz. Pedig be kell vallanom: szerintem szar
volt. De én imponálni akartam, legalábbis, egy darabig. Tudod, Kicsim,
tudod mennyivel különb volt a te ízlésed? Istenem, József Attila kontra
Vonnegut…

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 8. rész

2011 február 21. | Szerző: poerava

A vonat, az izzadság-, gázolaj-. és koszszagú vonat, az az otthonos jó
öreg vonat, szinte döcögve erőlködött be a hegyek közé. Kibámultam az
ablakon, és összeszorult a szívem a november eleji szürkeségben velünk
utazó hegyvonulatok, domboldalak láttán. A Mátra. Valamikor, ezeken a
domboldalakon kerestek barlangokat az első, idetévedt emberek, és remélték
a holnapot, a másnapot, talán tudattalanul, de reménykedve. Nem
tehetek róla, de a Mátra számomra valamiért mindig is ezt jelentette. Ezt a
fensége, szépsége, titokzatos, örök komorsága. Menedéket, megélhetést
adhat ez a hely, mindig is adhatott, és adhatott talán másnapot is…, de
adhat-e holnapot?
Nyitott kocsiban utaztunk, harmadosztály, a meghitt fapados. Lehettünk
vagy tízen, tizenketten, körülöttünk sokszoknyás nénikék és demizsonszagú,
örökké borostás öreg bácsik ültek kendőik és kalapjaik alól tudva, ismerve a
világot, és néztek bennünket. Talán irigykedve, talán csodálkozva, de mégis
leginkább elfogadóan. „Hiszen a mi gyerekeink ezek is….” Ez is te vagy
Mátra, az ősiség, az ősi elfogadás, vagy felőlem lehet akár beletörődés is,
de mindenképp csendes tudomásulvétel… A világ halad, a világ fejlődik, a
világ robban… történhet bármi, de ti, sokszoknyás nénik és demizsonszagú,
örökké borostás bácsik, mindig itt lesztek velünk, mindig utazni fogtok
ezeken a koszlott vonatokon, és hazaérve kérges kezetekbe veszitek a
seprűt, a vasvillát vagy a kapát, és teszitek a dolgotokat, ahogyan teszitek
ezer éve. Ti vagytok a múlt, és mindig Ti vagytok a jelen… Ti vagytok azok,
amit nekem a Mátra jelent.
– Kösz Dezső, erre vártam, ez jó talon volt – vigyorgott Matild az ablak
mellett. – Piros betli!
– Nagyon vicces vagy Matild – mondta Dezső megvillogtatva szemüvegét –, éppen
negyedszer vetted fel ugyanazt a két lapot, úgyhogy kontra! – tette hozzá fanyar
mosollyal.
– Részemről is – mondta Sofi, én pedig elgémberedve az üléstől, felkászálódtam,
és átmentem szembe, Eperjesi Ágiékhoz.
– Gyere Zoli, igyál egy kortyot! – nyújtotta felém Varga Lajos az üveget.
Lajos és Ági azóta együtt jártak, hogy megismertem őket az év elején.
– Mi ez? – szagoltam bele az üvegbe, miközben a vonat zötykölődését
igyekeztem egyensúlyozva tompítani.
– Nem tudom, de igazi kerítésszaggató… nem olyan rossz – mondta Lajos.
– Zolikám – mondta Kormos Lajos –, látod, ez az én hazám. Itt születtem,
nézd, gyere cimbora, igyunk erre! – mondta örökké koszos
szemüvege mögül, kiintve az ablakon, szinte meghatódva.
– Lajos! Igyunk erre! Igyunk rád! Végül is mindegy, csak igyunk! – nevettem,
nagyot húzva az üvegből, aztán szememet törölgetve nyújtottam felé.
– Huh, ez nem volt semmi! – leheltem könnyezve, de mégis, az erős
szesz jólesőn járta át a tagjaimat. – Messze vagyunk még? – kérdeztem
Lajost.
– Tíz perc és leszállunk.
A kicsinyke falu valóban festői volt és vigasztalan. Bandukoltunk a sáros,
kátyús kis utcákon, olykor szebb, néha düledező kis vályogházak között, de
azért jól éreztük magunkat, és várakozva néztünk az előttünk álló szűk két
nap elé. Lajos elvitt minket az öreg iskolához, amelynek a tormatermében
szerzett szállást nekünk, és mi lecuccoltunk a kopott parkettára; ki-ki leterítette
a hálózsákját, ahová gondolta, és megpihentünk kicsit.
– Na, megcsináltad a betlidet? – kérdeztem Matildot.
– Ne firtassuk! – vigyorgott matildosan. – Ez a mocsok Dezső nem küldte
be azt az egy lapot, ami kellett. Igaz, az már rebetli lett volna. Így
viszont pontosan tudta, mivel foghat meg… ez van, fátylat rá, a legnagyobbak
is veszíthetnek néha!
– Gyerekek – mondta Lajos hangosan –, én most hazaugrom anyámhoz,
akinek van kedve, jöjjön velem! A többiekkel itt találkozunk egy óra múlva.
Néhányan elkísértük Lajost, nagy vargabetűket leírva a girbegurba, sáros
kis utcákon. Megálltunk a házikó előtt. Egy idősebb, fejkendős néni lépett
ki az ajtón.
– Szervusz, kisfiam! – mondta meghatottan, kezét törölgetve a kötényébe. – A
barátaid? – biccentett felénk szinte szégyenlősen. – Isten hozta magukat! Kerüljenek
beljebb!
– Kezit csókolom! – mondtuk szinte egyszerre, kicsit zavarban. – Nem
akarunk zavarni, megvárjuk Lajost idekinn.
– Nem zavarnak, szívesen látom magukat! – mondta kedvesen, mire
Ági és Varga Lajos tétován elindult a bejárati ajtó felé. Mi többiek kint ácsorogtunk.
Miközben rágyújtottam, néztem a vigasztalan novemberi tájat, a lombjukat
vesztett fákat a szürke hegyoldalban és a károgva örvénylő varjak seregét. Hószagú
hideg volt, és gyászosnak láttam mindent. Szomorú lettem,
és annyira hiányoztál, Kedvesem!
– Ez olyan ciki! – mondta néhány perc múlva Ági, miután kijött a kis házból,
és odasétált hozzánk. – Jaj, olyan kellemetlen volt… nem tudom,
mi ütött Lajosba, ő sohasem szokott így viselkedni! – tette hozzá a
fejét csóválva.
– Miért, mi történt? – kérdeztem.
– Bementünk, alig váltott két szót az anyukájával… nem is tudom…,
mintha zavarban lett volna előttünk! Aztán… aztán – folytatta Ági, mintha
ő szégyellte volna magát, amiért végig kellett hallgatnia –, a Lajos
szinte ráförmedt, hogy „anyám, adjál pénzt!” „Mire adjak, kisfiam?”
„Mire hármat számolok!” Szegény anyukája meg sírva fakadt, ott előttünk,
úgyhogy inkább kijöttem, mert ezt nézni sem bírtam!
Ez az egész mintha rányomta volna a bélyegét a mi kis kirándulásunkra,
rossz kedve lett mindenkinek. Este elmentünk a falu kocsmájába, de még
a hamisítatlan helybeli, svájcisapkás, overallos, gumicsizmás folklór sem tudott
bennünket igazából jókedvre deríteni. Valójában mindannyian alig vártuk,
hogy reggel legyen, és a legkorábbi vonattal hazainduljunk. Lajos még
késő este elment két gyerekkori haverjával inni, mi meg feküdtünk a sivár,
szegényes tornateremben. Akadozott a beszélgetés, és én rád gondoltam.
Éreztem az illatodat, ott feküdtél velem a zöld hálózsákban, összebújtunk,
és megnyugodtam. Így aludtam el, Kedvesem.
Lajos reggelre sem került elő, mi pedig tanácstalanul kibattyogtunk az
ütött-kopott állomásra. Egy koszos személyvonat éppen akkor lódult meg,
az utolsó kocsija haladt el mellettünk, még lépésben, és a lépcsőn állt a
kalauz a még nyitott ajtóban.
– Elnézést – kiabáltuk –, meg tudná mondani hány, órakor indul a legközelebbi
vonat Budapestre?
– Hogyne – felelte –, hát… bizony jó soká! – vakarta meg feje búbját,
hátratolva a sapkáját, miután jó pár másodpercig erősen gondolkozott.
– Köszönjük, nagyon sokat segített! – ordítottuk az egyre távolodó vonat
után, ő meg még barátságosan vissza is integetett, míg mi szinte megfulladtunk
a röhögéstől. Két nap alatt először ért el minket a jókedv
szikrája, köszönet érte, te derék vasutas.
Amíg a csatlakozásra vártunk valahol félúton, még egy utolsó ultipartit
játszottunk a büdös, de kellemesen meleg, lepusztult váróteremben, és
nekem már annyira, de annyira mehetnékem volt! Csak el innen, haza, haza
hozzád, Szerelmem, mit keresek én itt, kik nekem ezek a srácok, hogy
velük vagyok ahelyett, hogy a te csilingelő kacagásodat hallgatnám, hogy
elmerülnék a mosolyodban?
– Zoli! Meghívsz egy nagy szódára? Otthon megadom – kérdezte
Dezső.
– Gyere Dezső! A vendégem vagy.
Hatvan fillér volt a nagy szóda. Dezső pedig Dezső volt. Annyira, amennyire ez csak
lehetséges egyáltalán.
Néhány hónappal később egy hétvégén Kormos Lajos hazautazott kicsi, festői
nevű szülőfalujába, és felakasztotta magát. Huszonegy éves volt. Nem felejtem
el, miként a hihetetlen, mégis oly hidegen, kegyetlenül valóságos döbbenet
is ott ül még most is a szívemen, mint amikor belépve az érthetetlenül
rossz hangulatot árasztó tanterembe, a többiek megmondták nekem.
Előttem van mindig piszkos, mindig párás nagy szemüveged, torzonborz
hajad és örökké nevetésre álló, reszelősen harsány hangod. Ha volt
egyetlen filléred is, mindig kerestél hozzá egy barátot is, hogy megoszthasd
vele, ha nem volt, akkor pedig azért kerestél egyet. Csak szeretni
láttalak, gyűlölni soha, és panasz sosem hagyta el a szádat. Azt hittem,
szeretsz élni, mert azt hitetted el velünk. Úgy szeretted volna megmutatni
magadat – szülőfaludat, úgy szerettél volna visszaadni valamit a tőlünk
kapott barátságból, úgy szeretted volna, ha Mátraverebély–Szentkút-
Kolostor versenyre kelhetne Budapesttel, és úgy szégyellted a szegénységeteket,
hogy el is titkoltad mindenki előtt! Lajos, a te szegénységed
hihetetlen gazdagság volt, és a mi barátságunk irántad tiszta és őszinte
szeretetből, elfogadásból fakadt. Egyszerűen fontos voltál nekünk, mert
közénk tartoztál.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 7. rész

2011 február 9. | Szerző: poerava

– Szia Sofi! Matild?


– Odaát van Erzsikééknél. Már szinte egész nap ott lóg. Mégis feljöttél?

Matild azt mondta, nem jössz, mert tanulsz a holnapi zéhára. Politikai

gazdaságtan, ugye?

– Ja, pégé. Úgy is volt, Gabinak is mondtam, hogy ma ne találkozzunk, eddig

tanultam is, de aztán nem bírtam tovább. A többiek mikorra jönnek?

– Nyolc körül, szerintem. Még van egy jó óránk, nincs kedved ultizni?

Átszólhatok Matildnak!

– Miért ne? – vontam meg a vállam. – Vettem idefelé sört, tedd már be

a hűtőbe!

– Átmegyek, szólok neki, addig keverhetsz is, tudom, hogy szeretsz keverni

– mondta, és az asztalra dobta a zsíros, itt-ott már gyűrött magyar

kártyát.

– Szia Zoli! – lépett be Matild. – Gabit nem hoztad? – kérdezte csodálkozva.

– Te Matild, mi lenne, ha végre a saját nemi életeddel foglalkoznál? – kérdeztem a

jogos lelkiismeret-furdalás miatt sokkal durvábban, mint szerettem volna.

– Jó, jó, meg ne egyél már! Csak csípem a menyasszonyodat, remélem

ez nem sértő? – védekezett szegény haverom.

– Bocs, nem akartalak leugatni, csak amúgy is bánt, hogy nem vele jöttem

– mondtam csendesen. – Tudod, hogy én sem akartam feljönni,

amiatt a tetves zéhá miatt, és Gabival is lemondtam a randit. Aztán

nem bírtam tovább azt a szart olvasni, olyan mehetnékem volt, de nem

akartam már hülyét csinálni magamból.

– Fátylat rá! – mondta nagylelkűen. – Nagyon jó fej csaj, csak azért

kérdeztem. Jön ő majd még ide, nem igaz? Osztottál már? – kérdezte

végül vigyorogva.

Amikor az ember hazudik, első gondolata ösztönösen mindig az, hogy

mentségeket keres. Márpedig mentségeket mindig találni bőven. Van valahol

egy láda, a Lelkiismeret Szobájában, az egyik sarokban, direkt erre

a célra. A tetején öles betűkkel áll, hogy még véletlenül se fordulhasson

elő, hogy nem találod: „Mentségek, kifogások”. És a ládát kinyitva, legfelül

találod a leggyakoribb használat miatt talán leginkább elkoptatottat: „nem

hazudtam, én sem így akartam, ez csak menet közben alakult így, véletlenül!”.

De van abban a szobában, egy másik sarokban egy másik láda is. Annak

a fedelére az van írva: „Valóságok, igazságok”. Ennek a teteje poros, a

lakat is rozsdás rajta, hiszen olyan ritkán nyitogatjuk. Pedig ha megtennénk,

ez akadna legelőször a kezünkbe: „ha olyannak hazudsz, ha olyan embert

csapsz be, aki neked sohasem hazudott, és aki vakon bízik benned, akkor

ne keresgélj a másik ládában, mert úgysem találhatsz benne semmit, ami

felmenthetne téged!”




– Piros… ööö… piros… – vakargatta a homlokát Matild.

– Mi piros? – kérdezte Sofi. – Piros betli? – folytatta taktikusan, míg én

csak pislogtam.

– Nyugiiii… nyugi már! Piros… piros húsz-száz ulti redurtmars! – csapott

végül az asztalra, mint aki nehezen hozott döntést, maga elé téve lefordítva

a kiteregetett lapjait.

– Hej, Zolikám, jól beosztottad neki! – nevetett Sofi – Tőlem mehet! – tolta vissza a

talont lemondóan Matild elé.

– Tőlem is – mondtam, Matild pedig terített. Nem volt megfogható.

– Azért igazán kontrázhattatok volna! – söpörte vigyorogva maga elé a

nagy halom aprópénzt. – Pedig nem győztem bizonytalannak tűnni,

ötször vettem fel újra a talont és tettem vissza ugyanazt a két lapot! – hencegett.

– Felőlem aztán bármit játszhattál volna, azzal a fossal, amit magamnak

osztottam, közöm nem lehetett semmihez! De látod, én szerencsés

vagyok a szerelemben! – gondoltam rád, de amit mondtam, még a

saját fülemben is hamisan csengett.

A csengő fülsértően hangosan és hosszan szólt.

– Ki ez az állat? – kiabált az ajtó felé fordulva Matild. – Mi van, a csengőhöz

ragadt az ujjad? Bújj be, nyitva van!

– Jó estét, fiatalok! – lépett be ordítva és döngő léptekkel Kormos Lajos.

Csúnya, SZTK-keretes szemüvege szokás szerint piszkos-párás

volt, szerintem semmit nem látott mögüle. – Szervusz Zolikám! – adott

jobbról-balról csattanós, joviális puszit a borostás képével. A magam

részéről mindig utáltam ezt a haverok között dívó puszilkodást, de hát

Lajoshoz ez is hozzátartozott.

– Te Matild – kérdeztem, miközben összeszedtem a kártyát az asztalról –, Kató nénit

felkészítettétek lelkileg, hogy mi vár rá ma este?

– Nincs itthon az öreglány, elment valami barátnőjéhez, a Béla vitte el

délután, csak holnap jön haza.

– Kató néni le van szarva, tyuhajja! – ordított erre Lajos teli torokból,

és lecsapta a félig húzott borosüveget, hogy csak úgy fröcskölt szerteszét.

– Te Lajos – szólalt meg Sofi kicsit kényszeredetten nevetve –, ez nagyon

jó poén volt, de az a helyzet, hogy a házban is van egy-két barátnője

Kató néninek. Szóval, legalább ezeket egy kicsit halkabban!

– Hű basszus, erre nem is gondoltam – vörösödött el Lajos –, mindenki

a vendégem! – intett széles mozdulattal körbe a fél üveg borral,

jócskán kiloccsantva belőle, majd váratlanul, a nyitott ablak elé lépve

piszkos lódenkabátjában még hangosabban, mint az előbb, kiordított

rajta: – Kató néni a legjobb csaj a házban, szereteeeem!

– Baszd meg Lajos! – fuldokolt Matild a nevetéstől, miközben gyorsan

becsukta az ablakot – most aztán mindent jóvá tettél!

Lassanként egyre többen érkeztek, lehettünk vagy tizenöten, aztán megjött

Kubolitz Judit is, az áruforgalmi szak kedves, de megközelíthetetlen

szépe, és Matilddal és Sofival élénk, bár teljesen felesleges udvarlásba

kezdtünk. Ez valóban csak játék volt a részünkről, hiszen ha valamiben biztos

voltam, akkor az az volt, hogy Jutkának soha egyikünk sem kellene.

A hangulat este tizenegy körül már a tetőfokára hágott, a cigarettafüstöt vágni

lehetett, üres és félig telt üvegek szanaszéjjel, amikor valaki megkérdezte

Sofitól, nézheti-e, egy kicsit a tévét Kató néni szobájában.

– Persze, de tényleg ne csináljatok ott felfordulást, mert a múltkor is

majdnem infarktust kapott szegény, amikor váratlanul betoppant, és

Dénesék ott hortyogtak az ágyában meztelenül – felelte Sofi, de nem

bírta ki röhögés nélkül az „emlékek terhe” alatt.

– Mi az úristen ez a baromság? – jött ki magából kikelve néhány perc

múlva Kató néni szobájából Kormos Lajos.

– Mi az Lajos, mit láttál a tévében? – kérdeztük egyszerre többen is.

– Baszdmeg…, baszdmeg, kérlek,.. ott nézem már vagy öt perce, hogy

hátha történik valami, és azóta csak nyolc-tíz vak ember botorkál ott

egymás vállába kapaszkodva! – mondta valami hihetetlen átéléssel,

miközben a szemüvege már teljesen bepárásodott a röhögéstől.

– Gyertek már – kiabálta –, ezt látnotok kell! – Többen is odamentünk,

közben én már tudtam, mi borította ki annyira szegény Lajost.

– Ej, Lajos – hangoskodtam én is a többiek válla fölött a küszöbről nézve

a képernyőt –, hát te nem szoktad nézni a Thyll Ulenspiegelt?

– Mi a faszom az a Thyll Ulenspiegel? – kérdezte. – Hiszen nézném én

baszd ki, de csak ezeket a vakokat mutatják itt állandóan! – csapkodta

a térdét röhögve.

– Ne csináld már, Lajos! – próbáltam túlordítani a féktelen jókedv közepette. – Ez egy

művészfilm, sőt sorozat. Minden hétfő este, és éppen

az a lényege, hogy tíz-tizenöt vak ember botorkál a középkorban valahol

a Németalföldön, városról városra, úgy, hogy elöl megy a vezér

egy ménkű nagy bottal, a többiek meg libasorban utána, mindegyik az

előtte botorkáló vállát fogva! Minden részben másik két város között

botorkálnak. Más még nem történt benne, pedig én már három részt

is megpróbáltam végignézni! – üvöltöttem, már sírva a röhögéstől.

– Ez kuuurva jóóó Zolikám, ez nagyon bejön! – ordított Lajos. – Gyerekek!

Játsszunk Thyll Ulenspiegelt! – üvöltött tovább. – Hol egy bot

gyerekek, adjatok egy botot gyorsan!

– Itt van egy – nyújtotta felé „szatíros” képet vágva a piától és nevetéstől

már vörös képpel Matild, előhúzva szegény Kató néni botját az ajtó

mögül.

– Ez nagyon állat, kezdhetjük Zolikám, én már úgyse látok semmit – fetrengett Lajos

már szinte önkívületben.

– Nem kellett volna annyit inni, Lajos, de talán nyisd ki a szemedet! – mondta Matild,

míg én előre álltam az előszobában, kezembe

véve Kató néni botját. Addigra mind a tizenöten csatlakoztak Thyll

Ulenspiegel rongyos, vakokból álló seregéhez.

– Kezdhetjük? – kiabáltam hátra, a sor vége felé. – Mindenki figyeljen!

Az a lényeg, akkor vagyunk élethűek és adjuk vissza a film magvas

eszmei mondanivalóját, ha mindenki becsukja a szemét. Hiszen vak,

és bízik a vezetőjében, és hangosan trappolva, magasra emelt lábakkal

jár, mivel fél, hogy megbotlik, és közben mindenki egyfolytában

nyög, mivel már kurva éhes, mert ez már a negyedik rész, amiben

még nem ettünk semmit! – adtam ki ordítva a rendezői utasításaimat.

– Jól van már a picsába, induljunk már el végre, mert soha nem érünk

oda! – szólt be valaki hátulról általános röhögés közepette.

– Indulás! – adtam ki a vezényszót, és kezdtem döngetni a padlót ütemesen

Kató néni botjával, mire mind a tizenöten iszonyatos trappolásba

fogtunk, csak úgy döngött a parketta, és az előszobaszekrény

vitrinüvegjei élénk csilingelésbe kezdtek. – Nem hallom a hörgést! –

üvöltöttem hátra, miközben a mögöttem lévő ütemtelenül rángatta a

vállamon a pulóvert, ahogy éppen őt is rángatták.

– Hol vagyunk már, mikor érünk oda? – hallottam Lajos artikulátlan hörgésbe

fulladt hangját, és bakancsának iszonyatos dübörgése is túltett mindenkién.

– Már közel a cél! – kiabáltam, lassan vezetve társaimat a bejárati ajtó

felé, egyre fokozódó trappolás közepette. Ekkor csöngettek. Vaksin

hunyorogva felrántottam az ajtót.

– Jesszus Mária! – csapta össze kezét rémülten felsikoltva Erzsike a

küszöbön.

– Mi van ott elől, megérkeztünk már? – ordított hátulról valaki.

– Félre az útból némber! – kiabáltam hunyorogva Erzsike arcát tapogatván,

a bottal egyre csak csapkodva, közben fuldokolva a röhögéstől. – Ne állj az útjába

Thyll Ulenspiegel csapatának!

– Atyaisten – állt félre a könnyeit törölgetve a nevetéstől –, el nem tudtam

képzelni, honnan a fenéből jön ez az iszonyatos dübörgés.

A menet a gang végénél feltorlódott, mire többen egymásra estünk, aztán

egy hátraarccal elindultunk visszafelé, kézről kézre előreadva Kató néni

botját. Mint egy távoli ködön át, a hatalmas bérház legkülönbözőbb emeleteiről

és ablakaiból lehetett éktelen szitokáradatot, felháborodott kiabálást

hallani. Erzsike és a kislánya, Évi ekkor már a nyitott konyhaablakukból,

mint valami zsöllyéből bravóztak fennhangon és tapsoltak a társulatnak. Mikor

végre szegény jó Kormos Lajos is maradéktalanul kiélvezhette a bottal

vezető főszerepét, már éjfél is jóval elmúlt.

Thyll Ulenspiegel



 
– részlet