A Jégember és az E-mailkirály

2010 november 27. | Szerző: poerava

    Ötzi jól aludt, de aznap is korán ébredt, alig pirkadt. Jóleső morgással fészkelődött még kicsit a hatalmas medvebőr alatt, és ahogy a forgolódás közepette megérezte a mellette fekvő nőstény puha, meleg tomporát, azonnal felhorgadt benne a vágy, és amúgy félálomban rögvest magáévá is tette a mellette fekvőt. A másik nyolc csak hortyogott a nehéz levegőjű, kicsi barlangban, mint akiket agyonvertek; senki nem riadt fel a kéjes szuszogás és a beteljesedő hörgés hangjaira. 

Lerúgta magáról a bundát, kiszédelgett a barlang elé, és a harmatos fűbe letottyanva megdörgölte álomittas szemét. Miután kigyönyörködte magát a csodaszép lankákat váltogató hósipkás hegycsúcsok látványában, vetett még a hamvadófélben lévő tűzre néhány redves fatuskót a többiekre gondolva, vállára kanyarította ócska tegezét, felmarkolta íját és lándzsáját, és útnak indult. Tudta, hogy csak estére ér vissza, és a veszélyt is érezte minden zsigerében, de ez az érzés annyira mindennapos volt, valahányszor csak elhagyták a barlangot, hogy most sem okozott neki fejtörést. Már három napja benne volt, hogy el kell küldenie az üzenetet távoli testvéreiknek. Akkor vette észre, hogy megkezdődött a szarvasok vonulása, de csak ma szánta rá magát. Szerette a kis barlang környékét, már harmadik éve lakták – egy hatalmas medvével cserélték ádáz küzdelem árán. Nemigen kivánkozott hosszabb vándorútra, és a két fiatalabb nőstényt sem szívesen hagyta hátra.

·•·

    Kriszta nyugtalanul aludt, és amikor felriadt, álmosan hunyorogva tapogatózott a hatalmas franciaágy másik felén. Riadtan felült, a félig leeresztett reluxa résein szemébe csillant az első   napsugár. Megdörzsölte szemét, és akkor vette észre, hogy nem csupán üres a másik ágyfél, de mégcsak nem is feküdtek benne. Durcásan biggyedt le szája széle, alig két éve voltak házasok. Amikor csendesen nekitámaszkodott a nappaliban az ajtófélfának, férje karikás szemekkel, és azzal a kisfiús, bűnbánó mosolyával nézet rá a számítógép mögül, amivel mindig levette a lábáról.

  – Laci, te nem vagy normális, esküszöm! – korholta halkan. – Egész éjjel le sem feküdtél, pedig azt mondtad este, hogy tíz perc és jössz! Reggel van és még mindig azt a rohadt monitort bámulod. Szeretsz te még engem?!
  – Istenem kicsim, hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? – kérdezte Laci felállva a gép mellől, miközben gyengéden átölelte derekát, és megcsókolta puha, meleg száját. – De mondtam neked, hogy ha holnap el akarunk utazni, akkor muszáj előre dolgoznom, hogy a hotelben csak a tiéd lehessek! Legalább harminc mailt kellett megválaszolnom, és közben is jött egy csomó! – panaszkodott szinte nyafogva.
  – Néha úgy érzem, hogy a rohadt e-mailjeid fontossabbak neked, mint az, hogy velem legyél! Már két hete hozzám sem nyúltál, mindig csak a munka, meg a főnök, meg a prezentációk! Megcsúnyultam?! Nem kivánsz már?! – kérdezte és kétségbeesett szemét elfutotta a könny.
  – Drága szerelmem, miket beszélsz? Meglátod, holnaptól, egy álló hétig ki sem mászok az ágyunkból! – simogatta meg az arcát kedvesen.

·•·•·

   A másik horda emberei, akik ugyanazt a tetovált jelet viselték felkarjukon, mint Ötziék, a harmadik hegycsúcson túl tanyáztak. Két barlangot laktak egymástól nem messze, és tizennégyen voltak, köztük kilenc nőstény. Évekkel ezelőtt velük cserélték a két fiatal nőt, két farkaskölyköt, és három szarvasborjú húsát adták értük. Odajutni most soknapos kerülő lett volna, annyira felhízott a nagy gleccserjég, de innen az első hegy tetejéről el tudta küldeni az üzenetet. A jégfolyam szélén kapaszkodott egyre feljebb, ahol a magas gazba puha hó keveredett, és meg tudott kapaszkodni a cserjék lelógó ágaiba. Amikor felért kifújta magát, óvatosan körülszimatolt mielőtt kilépett a nyílt tisztásra, majd rögtön a tűzgyújtáshoz készülődött. A gleccser bőségesen gondoskodott tüzelőről, a jég innenső oldalán rengeteg száraz, korhadt faáagat talált. Összehordta a rőzsét nagy halomba, majd türelmesen forgatni kezdte két tenyere között a  puha kéregbe nyomot botocskát. Hamarosan vékonyka füstcsík szivárgott a kéregdarabból, majd az odakészített kis nyaláb szalma is lángra lobbant. Mikor már ropogott a hatalmas máglya, megnyugodott; ösztönösen érezte, hogy a tűz közelében nem kell tartania a vadállatoktól. Alaposan belenyomkodta a válláról lehengerített állatbőrt a hóba, aztán színére fordította, amíg eléggé vizesnek nem találta. Amikor a máglya tüze alábbhagyott, nagy rakás nedves füvet szórt a parázsra, amitől hatalmas, sűrű füst böffent fel. Gyorsan a parázs fölé kanyarította a vizes bőrt, majd ütemes, kiszámított mozdulatokkal időről- időre félrehúzta azt. Tekintete kiváncsian kalandozott a szabályos távolságban egyre magsabbra szálló füstgomolyok után, és a testvérekre gondolt, és a szarvascsordákra, amiket a Nagy Lapályon találnak majd neki köszönhetően. Cserébe tavasszal elhozza tőlük azt a magas, hosszú barnahajú nőstényt is. Amikor elfogyott az odakészített nagy halom vizes fű, rögtön útnak indult hazafelé. Most már elküldte az üzenetet, de egy percet sem akart tovább erre vesztegetni. Hiányzott a barlang, és furcsa, idegenszerű érzés kerítette hatalmába. A nőkre gondolt, és megszaporázta lépteit, hátha még világosban visszaér. Amikor a barlanghoz vezető lankás aljához ért, a csaliton átvágva, vízcsobogást hallott. Óvatosan húzta félre a fűzvesszőket, és meglátta a két nőstényt a patakparton guggolva, amint szomjukat csillapították. Két hatalmas ugrással mögöttük termett, és az íját elhajítva megragdta az alacsonyabbik csípőjét, míg a másik visítva iramodott a barlang felé. A kiválasztott egykönnyen megadta magát, és Ötzi úgy üzekedett vele, mintha még sosem lett volna nővel. Amikor kedvét töltötte végre, felcammogott a többiekhez. A barlang szájánál jó tűz lobogott, és leült kicsit, hátát a sziklafalnak támasztva. Nézte a titokzatosan hunyorgó kis fényeket az ég sötétjén, és elégedetten dörmögött. Mikor jó órával később leheveredett megszokot helyére, magára rángatta a nehéz medvebőrt, és azonnal jóízű álomba merült. Eszébe sem jutott többé a társainak küldött üzenet.

   Ötzit hat hónappal később, egy idegen horda tagjai lenyilazták, miközben a nagy gleccseren kelt át, útban testvéreihez, a magas, hosszú hajú nőstényért. 5.300 éven át feküdt temetetlenül, a jégbe zárva. A szerencsétlen lúzer…

·•·•·

  A Flamingó recepcióján Laci intézte a bejelentkezést, miközben csinos kedvese kényelmesen befészkelődött a hallban álló elegáns fotelek egyikébe. 

  – Ez itt a reggelizőkártya, ez pedig a kulcskártya, a villanyt is ez kapcsolja az egész lakosztályban. Ezzel tudnak a fitness recepción törülközőt igényelni, a köntösöket a fürdőszobában találják kikészítve – mondta kedves mosoly kiséretében a recepciós kisasszony.
  – Köszönöm… felelte Laci, majd óvatosan oldalt pillantva megkérdezte még: – a wifi kódot meg tudná mondani esetleg?
  – Parancsoljon – firkantotta fel egy kis cetlire rutinosan a recepciós.

A minden igényt kielégítő, barátságos apartman balkonjáról a Tihanyi Apátságra nyílt kilátás, míg a hálószoba ablakából a kertben lévő modern fürdőkomplexum üvegkupolája látszott hivogató fényeivel. A hálószoba közepén ropogós ágyneművel vetett kényelmes franciaágy terpeszkedett vágyakozva.

  – Istenem, ez gyönyörű – ölelte át Kriszta kacagva -, gyere, ezért kapsz egy csókot! Várj, csak lemosakszom, mindjárt jövök – tette hozzá izgatóan, amikor egy perc múlva kifulladva kibontakozott az ölelésből.

A fürdőszobában gyorsan lezuhanyzott, harisnyát húzott, felvette azt a leheletnyi egyrészes kis feketét, amit Laci annyira imádott, finoman beparfümözte magát, és visszabújva a tűsarkúba lépett be a nappaliba. Arcára fagyott a vágyakozó mosoly, miközben Laci észbekapva, ijedten csapta le a notebook fedelét, mint akit tiltott dolgon kapnak rajta váratlanul.

  – Drága csillagom, te vagy a legszexibb nő a világon, és már alig bírok magammal, hidd el nekem! –  hízelgett hozzá lépve, a nyakát csókolgatva. – De annyit meg kellett igérnem a főnökömnek, hogy ha megérkezünk, küldök neki egy bejelentkező e-mailt, csak, hogy láthassuk, működik- e a kapcsolat! De megmondtam neki, hogy maximum ennyi, egy hétig nem vagyok elérhető, csakis végszükség esetén!
  – És a mi kapcsolatunk működik? Az nem érdekli a kibaszott fönőködet? – fakadt ki Kriszta elkeseredve, eltolva magától a férfit.
  – Édesem, ne csinálj ebből ekkora ügyet! Csak te számítasz, hiszen megígértem! Csak becsekkolok, megnézem feláll- e a rendszer, és máris a tiéd vagyok! Tudod mit? Menj le addig, ülj be a jacuzziba, vagy a szaunába, fél óra múlva lent vagyok én is, aztán vacsora gyertyafénynél, és átszeretkezzük az egész éjszakát! Jó lesz, drága? – eresztette el legsármosabb mosolyát.

Alig várta, hogy becsukódjon felesége mögött az ajtó, és beindíthassa a gépet. Érezte, hogy ezúttal a végsőkig túlfeszítette a húrt, és szeretett volna mielőbb túl lenni azon az átkozott e- mailen, amit megigért a górénak, hogy mielőbb utána mehessen. Amikor beüzemelte a gépet, türelmetlenül klikkelt a levelezőrendszer ikonjára. „Önnek öt új üzenete van”. „A francba, hogy nem tudnak lekattani rólam, pedig küldtem egy körmailt, hogy egy hétig ne keressen senki!” dohogott hangosan, és elfelejtette, hogy éppen ő nem akarta az automata választ beállítani, holott a főnöke jóindulatúan ezt javasolta neki. „ Ugyan Lacikám, menj, és örülj a gyönyörű asszonykádnak, egy hétre senki sem nélkülözhetetlen!” mondta az Öreg. Attól félt, ha egy hétre nélkülözhető, akkor akár örökre is az lesz. „Ne viccelj Főnök, attól nem jut belőlem kevesebb az asszonynak, ha legalább e- mailen el tudtok érni engem?!” nevetett kényszeredetten. 
„Nézzük csak: új üzenetek, igen, > üdv Tamás, megérkeztünk, ha bármi gond van jelezd kérlek, három óránként ránézek a leveleimre. Máris hiányzik a cég! <” pötyögte még hozzá, miközben hizelkedő mosoly ült az arcára. A küldés gombra klikkelt, aztán a beérkezett üzeneteket nyitotta meg.„Na, nézzük, ki a franc írt, ezt az ötöt még gyorsan megválaszolom, aztán kikapcs!”. Miután az ötödikkel is végzett, újra ráklikkelt a „beérkezett üzenetekre”, és idegesen nézte a monitort: „Önnek kilenc új üzenete van”.

·•·

Kriszta szégyenlősen fogta össze magán a hófehér köntöst, miközben odanyújtotta a törülközőkártyát a helyes, szívdöglesztően szépszemű, ápoltan borostás fiatal wellnes recepciós srácnak.

  – Parancsoljon hölgyem – hajtotta elé a pultra a friss, illatos fürdőlepedőt a fiú. – Ha bármiben tudok segíteni, este kilencig itt talál. A medence melletti bárpultban lévő telefonról pedig tud italt rendelni, a 2412 -es melléket kell hívnia, és pár percen belül viszem is a rendelést.
  – Nagyon kedves, de nem akarom ugráltatni…biztosan van éppen elég dolga… – felelte a nő, és hangjában még mindig ott bújkált a megalázottság érzése, amit magával hozott a lakosztályból.
  – Ez a munkám, és higyje el, szívesen csinálom, de önt kiszolgáni amúgyis inkább jutalom lenne mint munka – mosolygott kedvesen.

Kriszta fülig pirult, és zavartan intett egy köszönetfélét, a medencék felé indulva. Alig voltak a fürdőben, a nagymedencében egy idősebb hölgy és egy szemüveges férfi úszkált, a jacuzziból pedig éppen akkor lépett ki egy nő a kislányával, egyedül maradt tehát. Jólesően bizsergette a finom meleg vizsugár a bőrét, és pár perc után felengedett kicsit a feszültsége. Nagyon megbántva érezte magát Laci visszautasítása miatt, aztán eszébe jutott a fiatal srác kedves bókja, és maga is megdöbbent, mikor érezte, hogy elönti a forróság. „Rendelni kéne valamit” mosolyodott el önkéntelenül, és jólesett eljátszani a gondolattal. Lehunyta szemét, fejét hátrahajtotta, úgy ábrándozott.

·•·

Elküldte a kilencediket is, nagyott fújtatott, aztán az órájára nézett. „Jézusom, már fél öt múlt, Kriszta több mint egy órája lement! Héttől meg már vacsora, ez nem lehet igaz!”. Mielőtt leállította a gépet, ösztönösen mégegyszer ráklikkelt a „beérkezett üzenetkre”. „A jó büdös francba, ez hihetetlen!” káromkodott dühösen a monitorra meredve: „Önnek tizenöt új üzenete van”. „ Anyátok!” gondolta, amíg végigfutott a feladók listáján. „Bassza meg, ez a kereskedelmi igazgató, ennek nem tehetem meg, hogy nem válaszolok, és az idióta  kör e-mailje miatt a többi is mind ehhez tartozik, na nézzük gyorsan, mit írt ez az állat!”.

·•·

Kisimította homlokából a nedves tincset, miközben az üres bárpult mellől tárcsázta a 2412 -t. A harmadik csörgésre felvették.
  – Parancsoljon, miben segíthetek? – kérdezte egy kedves női hang.
  – …Ó…nem is tudom…, a medence melletti bárból telefonálok. Egy konyakot..kérhetnék estleg..? – nyögte a meglepetéstől zavarodottan, elhaló hangon a kagylóba.
  – Természetesen. Milyen konyakot óhajt?
  – Hennesy? – inkább kérdezte mint mondta, hisz abban a pillanatban megbánta, mikor a női hangot meghallotta, de már szégyellte volna, ha nem rendel valamit.
  – Köszönöm, azonnal visszük hölgyem!

„Legszívesebben elszaladnék” gondolta megsemmisülten, miközben félénken körülnézett a félhomályos kis helyiségben, hová is bújhatna el. „A francba is, mit keresek én itt?” kérdezte magától már elpityeredve. „Csak a tiéd leszek egy álló hétig!” csengett a fülébe, miközben szipogva a tenyerébe temette az arcát. A kéz hihetetlenül gyengéden érintette meg a vállát, összerezzent, és felpillantott könnyein keresztül, és amikor meglátta a kedves mosolyt a fiatal arcon, zokogásban tört ki. A fiú leguggolt mellé, és csak nyugtatta, csak nyugtatta. Kriszta fel sem fogta mi történik, amikor felhajtotta a konyakot felállt, félénken megfogta a felé nyújtott kezet, és engedelmesen ment a másik után, mintha álmában járna. Amikor magához tért bódultságából, feje a férfi izmos mellkasán pihent. Rápillantott az éjjeliszekrényen lévő kis órára; fél kilenc volt. Felkönyökölt, és elszégyellte magát, már éppen szóra nyitotta volna száját, valami magyarázkodás félét mondandó, de a fiú csak csendesen az ajkára tette az ujját.
  – Csitt! – mondta kedvesen. – Nem kell mondanod semmit. Csodálatos nő vagy, a legcsodásabb az egész világon.
A nő nagyranyílt szeme felragyogott, bájos mosoly ült az arcára, és csendben felvette köntösét.

·•·

Laci észre sem vette, amikor visszaérkezett. Csendesen bement a hálóba, kivette a ruháját a szekrényből, kiment a fürdőbe, lezuhanyozott és felöltözött, úgy állt meg az ajtófélfának támaszkodva. A férfi riadtan, karikás szemmel nézett vissza rá.
  – Úristen, így elment az idő, te egyedül vacsoráztál?! Ne haragudj drága! Azért…, jól érezted magad?
   – Nagyszerűen – felelt Kriszta megfejthetetlen mosollyal az ajkain. Akkor határozta el, hogy elhagyja a férjét.
   – Igazán örülök – mondta Laci -, majd holnap bepótolunk mindent! – tette hozzá, és újra a monitorra bámult, elklikkelve a tizenötödik üzenetet. Rettegve nyitotta meg a beérkezett üzenetek menüpontot, majd nagyot sóhajtott. „Nincs új üzenet” .

·•·

A férfi nyugtalanul forgolódott, aztán félálomban tapogatódzott maga mellett. Ijedten felült, és nézte a kihűlt, üres ágyfelet. Kibotorkált a fürdőszobába, megmosta az arcát, aztán lehuppant a nappaliban a számítógép elé. Tíz óra múlt öt perccel. „Hol lehet Kriszta, biztosan lement reggelizni?! De miért nem szólt nekem?” nyomott el egy ásítást, miközben szórakozottan, félig öntudatlanul bekapcsolta számítógépét. „Hát ez meg mi?”.  „Önnek egy új üzenete van” bambult a monitorra ostobán, majd megnyitotta az e-mailt.

„Laci! Elhagylak, mert én csak egy szolgálóleány vagyok, te pedig király vagy. Te vagy az e- mailek királya. Nyilvánvaló hát, hogy nem illek hozzád. És arra is rájöttem, hogy én a tüzet keresem, te pedig jégember vagy. Bár lehet, hogy ebben is tévedek: Ötzi valószínűleg tudott szeretni…  Volt feleséged: Kriszta”.

Budapest, 2010 november 22.
Kárpáti Zoltán

Aki hajnalban született…

2010 október 22. | Szerző: poerava

Érdekes… egy csöves, ápolatlan hajléktalan arcán született a kapualj kukái között, hajnali fél négy után öt perccel.

A gyomorfekélyes, örökké rosszkedvű, ötvenes buszsofőr háromkor riadt fel a vekker idegesítő csörömpölésére, ahogy harminc éve minden nap. Tíz percre volt szüksége a hokedlin ülve görbedten, a méregerős gőzölgő feketébe bámulva a sivár konyhaasztal mellett.  „Még soha nem ébredtem világosban”, gondolta, és közben az aznap rá váró unos-untalanig ismert bosszúságokra gondolt; a örökkön szitkozódó, mindig egymást tipró utasokra, az újabb-és újabb útfelbontásokra, a betarthatatlan, de mégis számon kért menetrendre, és az ócska, lestrapált járgányra, amelyet minden hajnalban úgy kellett életre kelteni, és amelyiknek réges-rég egy roncstemetőben lett volna a helye.
Ahogy kilépett a liftből egyenkék, műszálas, de az asszony jóvoltából mindig frissen vasalt BKV öltönyében, már a lépcső tetejéről kiszúrta a kapu alatt önfeledten turkáló szerencsétlent, amint félig egy kukába hajolva kotorászott. „Már megint nyitva hagyta a kaput valamelyik félkegyelmű, most aztán térdig járhatunk a szemétben állónap”, nyomott el egy szitkozódást fogai között, mintegy magának. Mikor a kapuba ért, a guberáló ijedten felegyenesedett, majd beesett, borostás arcán minden nyomorát és kétségbeesését meghazudtoló, félszeg mosoly omlott el.

– Jó reggelt uram! – hajolt meg szinte szertartásosan, szája szegletében egyre azzal a különös, sehonnan jött mosollyal, majd a megkezdett kukát előzékenyen kissé arrébb húzva hozzátette még: – Legyen nagyon szép napja! – különös volt a tekintete, úgy nézett rá mélyen ülő, nagy szemével, mint aki mindent tud, és éppen ezért semmit sem ért…

Amikor kihajtott a végre beindított ócska döggel a garázsból, még egyre a hajléktalan járt az eszében.

·•·

„Ez a görény úgyse vár meg!”, nyögött fel csalódottan, egy kiadós káromkodás kíséretében a termetes asszonyság, amint kifulladva befordult a sarkon, és meglátta ki vezeti a már a kiálláshoz indexelő buszt. „Hiszen még akkor is rácsukja az emberre az ajtót, ha a megállóban várja, amíg kegyeskedik beérkezni!”. Közben a sok jött- ment, szedett-vedett alakra gondolt, akikkel ma is egész nap fennhangon pörölni fog, ahogyan teszi azt hosszú évek óta, amióta a balsorsa az elhunyt férje helyett a zöldséges stand mögé állította a piacon.

A busz hangos szisszenéssel megtorpant, ahogyan a sofőr belefékezett, és az öreg kofa ámulva nézte, hogy újra kinyitja az első ajtót, és barátságosan int felé.

– Jöjjön Annus néni, még a végén elkésik! – szólt oda hozzá, szégyenlős mosollyal, amitől – hihetetlen -, szinte kisfiússá válta az arca. 
– Jövök már, jövök – kapaszkodott fel szuszogva, – köszönöm – tette hozzá még mindig meglepetten, és arra gondolt miközben befészkelte magát az ülésbe, hogy vajon honnan a fenéből tudja ez a vén mogorva a nevét, hiszen soha egy jó szava nem volt még egyetlen utasához sem.

·•·

„Ettől nem veszek semmit…” gondolta a gyermektelen, szinte szikár termetű, ódivatúan öltözött matematika tanárnő, még a fejét is félrefordítva, amint a reggeli mellé valami kis gyümölcsöt keresve elhaladt a zöldséges pult előtt. „Múltkor is, hogy rám ripakodott, amikor válogatni akartam az almái között… – mit fogdossa itt össze-vissza az árut, attól nem lesz olcsóbb! -” hasított a fülébe a durva, bántó hangoskodás, és egyszerre megint ugyanolyan megalázottnak érezte magát, mint amikor a kolléganői szánakozó megjegyzéseiből megtudta, hogy a férje, egy alig húszéves szőke csitri kedvéért hagyta el. Közben az örökké vidám, hangoskodó kiskamasz lurkókra gondolt az osztályából, akik állandóan az őrületbe kergetik zajos és érthetetlen jókedvükkel, és a már megint pocsékra sikerült, aznap kiosztandó dolgozataikra, amiket egy esti mozi helyett, a háttérben örökké szóló televízió mellett javított ki még az éjjel. Egyedül.

– Gyüjjön csak ide tanárnő – szólította meg, szinte bömbölve a kiállhatatlan banya – tessék megkóstolni ezt a friss szőlőt, olyan mint a méz! Ma hajnalban szedték, még harmatos – kántálta, és püffedt, kerek tésztaarcát szinte kislányossá varázsolta, valami fintorgássá alakult széles mosoly.

„No fene, hát ebbe meg mi ütött?” gondolta, amikor a fejét forgatva meggyőződött róla, valóban neki szólt a kedvesnek szánt invitálás. Bátortalanul lépett közelebb a standhoz, kezét az utolsó pillanatban majdnem visszahúzta, mikor lecsippenteni készült egy üde, hívogató szőlőszemet.
– Tényleg nagyon finom – mondta elhaló hangon., – ezt kérném – nyújtotta a kiválasztott fürtöt az asszony felé, és közben egyre az arcát nézte, amit különös mód érzővé, és sok mindenről árulkodóvá tett a még mindig rajta bujkáló mosoly.

·•·

Krisztián rettegve várta a déli nagyszünetnek véget vető csengetés rémületesen hangos, elnyújtott berregését. „Úgyis egyest ad, mert utál engem..- nézett maga elé durcásan, és a szeme sarkából titokban szétmorzsolt egy könnycseppet – , mindenkit utál! És anya megint szomorú lesz, pedig tanultam…” gondolta, és a félelemtől elfogta az émelygő hányinger. Mindig rosszul lett, amikor félt, és szorongó lelkiismeretfurdalással gondolt anyucikájára, akit a világon a legjobban szeretett. „Utál engem, és állandóan megaláz a többiek előtt – morgott egyre magában, és szája már- már sírásra görbült – múltkor sem volt elég, hogy csak kettest adott, muszáj volt hozzátennie, hogy szégyellhetném magam ezért a trágyadombért!”.

Azonnal a már megszokott, félelemszagú csend lett úrrá az osztályon, amikor az állandóan mogorva, szigorú tanárnő szögletes mozdulataival belépett a tanterembe, és letette a hóna alatt magával hozott dolgozatköteget, precízen a tanári asztal sarkához igazítva. Aztán mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, tétova mozdulattal ferdén arrébb tolta, és szinte hanyagul mellé dobta a tollát, megtörve ezzel az asztal örökké kínos, sarkos rendezettségét. A gyerekek lesunyt fejjel várták az aznapi csapást, majd amikor meghallották a tanárnő hangját, bátortalan csodálkozással emelték fel buksi fejüket. Olyan furcsa volt…, mintha valami melegség költözött volna bele. Krisztián remegve várta, hogy kiszólítsák, és amikor megállt az asztal előtt, leszegett fejjel cipője orrát vizsgálgatva, nem akart hinni a fülének:
– Nem mondom kisfiam, hogy tökéletes, de azért látom, hogy akartál, igyekeztél. Meglátod, lesz ez még ennél is jobb, ha odafigyelsz! – mondta a tanárnő, és Krisztián hatalmas, kikerekedett szemmel nézett az arcára, amit legalább tíz évvel fiatalított meg valami varázslatos, soha nem látott tünemény. A mosoly egyszeriben kedvessé tette a keskeny, fáradt arcvonásokat, és a kisfiú csodálkozva vette észre a helyes kis gödröcskéket a szája két oldalán.

·•·

„Biztosan ma is átmegy szegény kölyök a túloldalra…” gondolta a hajléktalan ember, fázósan behúzódva a kirakat nyújtotta beszögellésbe, „pedig ezen az oldalon lakik”. Hozzászokott már, hogy az emberek, legyenek idősek, vagy fiatalok, úgy kezelik akár egy leprást. Hozzászokott, de megszokni sohasem bírta, és leginkább a helyes kissrác félelemmel teli bizalmatlansága fájt neki. Ahányszor csak rápillantott, amint késő este hazafelé tartott a suli utáni edzésről, saját kisfia jutott eszébe, akit már több mint két éve nem láthatott, és akiről azóta semmit nem tudott, mióta egyszer hazaérkezvén az ajtó előtt találta egyetlen ütött- kopott bőröndbe begyűrt kevéske holmiját. Ennyi volt az útravalója, és a kis Petikétől sem búcsúzhatott el, akit amikor megszületett, mindenkinél boldogabban várt a világra.

Nézte a szokás szerint lehajtott fejjel felé bandukoló gyereket; már várta, hiszen mindig fél nyolc körül érkezett. Amikor vagy húsz méternyire ért, a járda szélére lépett, tétován körülnézve, ahogy szokta, pillantása óvatosan végigsöpört rajta is mint mindig, majd elbizonytalanodva megtorpant; felemelte fejét, ránézett, és visszalépett a járdára. Ugyan az úttest felőli szélén, de ezen az oldalon, tovább ment a kapujuk felé. Könny csillogott a szemében amint észrevette, hogy a gyerek a szeme sarkából szégyenlősen rápillant, és szomorú képet vágva battyog tovább. Majd pár méterrel arrébb határozatlanul megállt, egyhelyben topogott egy pillanatig, levette hátáról a láthatóan dögnehéz iskolatáskát, keresett benne valamit, és bátortalanul odalépett hozzá:
– Biztosan éhes vagy. Megmaradt az uzsonnám, neked adom…- nyújtotta felé a gyűrött kis csomagot a vékonyka gyerekkéz, és az arcát szinte angyalivá formálta a szégyenlős, de őszintén bízó, kisfiús mosoly. – Elfogadod? – kérdezte ártatlanul, amint a férfi még mindig csodálkozva, szótlanul elvette tőle a szendvicset, és a kicsi, piros almát.
– Köszönöm szépen…- mondta megilletődötten, – ma nagyon szép lesz az éjszakám! – tette még hozzá, miközben a kisfiú félszegen búcsút intett neki.

·•·

Este tizenegy után tíz perccel halt meg, egy csöves, ápolatlan hajléktalan arcán, a kapualjtól nem messze lévő kirakat nyújtotta, kissé legalább védett beszögellésben. Otthont álmodott, meghitt meleg fényeket, ölébe húzódó, nyakát átölelő kisfiút, akinek az életről mesélt, miközben álommá dermedt a mindaddig a fáradt, gyűrött, borostás arcon tűnődő mosoly…


Budapest, 2010. október 21.

Kárpáti Zoltán