Rácz Zsuzsa az Íróiskolában

2011 március 1. | Szerző: poerava

Nagy kíváncsisággal vártam ezt a
pillanatot, ugyanis tavaly, amikor az Utóvizsga kézirata már elkészült, de
kiadása még csak vágyálom volt részemről, váltottunk néhány levelet vele,
amiben a kiadással kapcsolatos, számomra nem egyértelmű problémákról kérdeztem,
ő pedig készségesen válaszolt, amire tudott, ezért most különösen érdekelt,
vajon ki is ez az ember a valóságban?

Na és persze, nem csupán ezért.
Hanem azért is, mert Rácz Zsuzsáról úgy vélem, hogy a mai kortárs magyar
irodalomban, egészen egyedülálló helyet foglal el. Egyszemélyes megtestesítője
ő valaminek, amiről nem tudjuk pontosan, hogy micsoda is valójában, de amiről
nagyon szeretnénk, hogy szép lassan általánossá, megszokottá váljon. Zsuzsa
személye, és története pedig a létező egyetlen bizonyíték arra, hogy ez nem
lehetetlen. Ezért próbálom, próbáljuk őt „megfejteni”…

Arra gondolok, hogy tudjuk
ugyebár, hogy vannak rendkívül sikeres, a szent irodalmi kánonjaink által
szinte örökös piedesztálra emelt íróink. Néha az az érzésem, mindegy is miről
írnak, és hogy az mennyi olvasót érdekel, nevük garancia az irodalminak
elkönyvelt sikerre, a művek pedig már- már automatikus kitüntetettjei a
különböző díjaknak, fesztiváloknak, könyvbemutatóknak. Velük lehet olykor
„dicsekedni” külföldön is, ami egyértelműen elismerés az egész magyar irodalom
számára, …kár, hogy olykor felmerül bennem, miért csak velük….?

Azután arra gondolok, hogy
létezik nálunk egy úgynevezett bestseller írói réteg, akiknek legtöbbjéről, a
magam részéről azt gondolom, hogy ők „megcsinált” írók; megalkotóik pedig nem
mások, mint a nyomtatott és elektronikus média ( többnyire a bulvár kategória
), valamint a könyvterjesztést sikeresen monopolizáló, finoman szólva is
erőfölénnyel bíró nagy kiadók szűk köre. Aki szerzőként ebbe a rétegbe
tartozik, az vagy azért tartozik ide, mert a nevét eladhatóvá tette a korábbi
médiaszereplése, vagy azért mert „kiszemelte” őt erre a sorsra valamelyik nagy
kiadó, s így már nincs is más teendőjük, mint a megfelelő számú, évente elvárt
könyvmennyiséget produkálniuk…A minőség? Mindenképpen esetleges, nem kizárt
ugyan, de meglehetősen véletlenszerű.

Végül arra gondolok, hogy van egy
írói kör, amelyik egyszerűen csak önindíttatás által vezérelve – kapaszkodj meg
kedves olvasó – tíz- tizenkétezer művet hoz létre minden évben, amelyekkel vagy
találkozhatsz némelyik könyvesboltban, vagy nem, de ez csupán a véletlenen múlik,
és a sikeres, ismert íróink nevei között sohasem fogod hallani egyikükét sem…
a fent jelzett viszonyok, struktúrák mellett ez, egyszerűen szinte matematikai
lehetetlenség. Pedig a minőség itt jóval gyakoribb tényező, már csak a nagy
számok törvénye szerint is… kár, hogy a semmibe vész.

Ezzel aztán szépen le is fedtük a
kortárs magyar irodalom egészét, gondolhatnánk. És akkor, egyszer csak
„előkerül” Rácz Zsuzsa, a maga könyvével, utóbb könyveivel, és azt látom, hogy
nem sorolható egyik kategóriába sem. Viszont sikeres, rendkívül sikeres, ez
elvitathatatlan. Az első Teréz – anyu könyvét ismerem, olvastam, és ennek
alapján az a véleményem, hogy megérdemli a sikerét.

Nekünk pedig nem is lenne más
dolgunk, mint végiggondolni, kielemezni, miként történhetett ez meg, és aztán
mint valami sikeres szisztémát, általánosan alkalmazni, hogy ne olyannak lássuk
a kortárs magyar irodalom színterét, mint amilyennek fentebb jellemeztem…Mit
mondjak, nem lesz könnyű, talán nem is lehetséges, talán csak egyszeri, megismételhetetlen
csoda, amit Rácz Zsuzsa írói pályafutása jelent. Miért gondom ezt, miért félek
ettől?

Nos, egyszerű. Mindabból, amit a
Zsuzsával folytatott beszélgetésből összerakosgattam a magam számára, már
megint furcsa dolgok bontakoznak ki a szemem előtt. Adott egy tehetséges,
népszerű és sikeres író, aki ráadásul egyéb adottságainál fogva is kiváló
együttműködésre, csapatmunkára is képes, és ahelyett, hogy valamelyik kiadó
mintegy „zászlóshajóként”, a nevét, a könyvét, a népszerűségét kihasználva,
egyfajta márkaépítésbe kezdene vele, igazából rendre falakba, problémákba
ütközik. Nem részletezném ezeket, miként Zsuzsa is rendkívül diszkrét volt, és
egyáltalán nem panaszkodott, de azért az összehasonlítás kedvéért: azokkal a
paraméterekkel, amiket az első, és második Teréz- anyu könyvek produkáltak,
Rácz Zsuzsa Nyugat-Európában, vagy a tengerentúlon az ünnepelt, megbecsült és
elismert sztár-írók gondtalan életét élné, mindezt számunkra hihetetlen
jólétben. Nos nálunk, úgy látszik ez sem úgy működik mint máshol, és ilyesmiről
még véletlenül sem beszélhetünk az esetében.

Mégis, azt mondom, meg kellene
próbálni. Hiszen ő az élő bizonyíték, hogy adott esetben még Magyarországon is,
még az irodalom várfalai között is elegendő lehet, ha valaki „csak” tehetséges.

Budapest, 2011. március 1.

Kárpáti Zoltán

Részlet az Utóvizsga Szerelemből című könyvből – 9. rész

2011 február 26. | Szerző: poerava

 Emlékszel, Kicsim? Úgy beszéltük meg, hogy felmegyek, és nálatok
ebédelek, és délután onnan megyünk a buliba. Nagyon hideg volt, de szép
verőfényes, tiszta idő. Bár még csak délelőtt volt, de a Lehel téri piac környékén
már így is lehetett látni néhány bizonytalan járású alakot, a tizenötös
végállomásánál pedig egy borostás fazon, mintha csak a Kállai Kettős
tánclépéseit akarta volna gyakorolni… egyedül. Népes család jött szembe,
ahogy a Gogol utcából befordultam a Váci útra, és amikor egy vonalba
értek velem, az egész bagázs éktelen trombitálásba kezdett. Mondjuk,
azzal sohasem volt bajom, ha kiskölyköket láttam boldogan, okkal-ok nélkül
trombitálni, hiszen ők gyerekek, és az a dolguk, hogy bohóckodjanak,
helytől és időtől függetlenül, amikor csak rájuk jön, de azt már sohasem
értettem, hogy meglett családapáknak és családanyáknak miért jelent ez
– legalábbis az arcukra kiült életérzések alapján – földöntúli boldogságot?
Eleve mindig utáltam a szilvesztereket, mert soha nem tudtam megérteni,
mi a jelentősége annak, hogy ez a nap az év utolsó napja, hiszen ez csak
a mi kultúrkörünkre érvényes, és arra is csak azért, mert véletlenül valamikor
valakik azt mondták: „ettől kezdve legyen időszámítás, és ettől kezdve
egy év háromszázhatvanöt napból álljon!” Arról nem beszélve, hogy ugyan
miért fontosabb ez a nap, mint például március harmadika, vagy akár május
negyvenötödike?
A Gergely-naptár 1582. október 4-én, csütörtökön lépett életbe oly módon,
hogy az azt követő nap október 15-e péntek lett, a kettő közötti napok
abban az évben kimaradtak.
Ez számomra roppant vicces. „Ettől kezdve” viszont, az én földhözragadt
gondolkodásom szerint, ez egy mesterségesen kreált dátum, vagy nap, ha
úgy tetszik, és ezért számomra semmi jelentősége. Ja, hogy ilyenkor bulizni
lehet? Nos, bulizni bármikor lehet, mi több, kell is, na de azért, mert éppen
ilyen és ilyen nap van? Sőt, szinte már kötelező! Nekem ez „előírásra”
még sohasem sikerült, ezért aztán, ha olykor-olykor mégis képes voltam jól
érezni magam szilveszter éjjelén, az kizárólag mindig csak azért volt, mert
éppen olyan társasággal voltam együtt, vagy éppen a barátaimmal, akikkel
amúgy is bármikor és bárhol jól tudtuk érezni magunkat.
Ezt a mostanit nagyon vártam, de „csak” azért, mert veled tölthettem,
és a barátaimmal, akik igazából már a barátaink voltak. Hogy ez után a nap
után egy újabb naptári év kezdődik, az 1982., annak vajmi kevés jelentősége
volt.
A szüleid kedvesen fogadtak, és ebéd előtt a nappaliban, az ő szobájukban
beszélgettünk.
– Zolikám – kérdezte apukád, aki szokatlanul oldott volt –, iszol velem
egy ünnepi felest?
– Köszönöm Lajos, szívesen.
– Lányok, ti mit innátok? – az üveges bárszekrényből elővett egy pálinkás
üveget.
– Egy kis pezsgővel szívesen koccintanánk, igaz kislányom? – mondta
anyukád.
– Ez igazi jó, eperfa hordóban érlelt házi pálinka – mondta Lajos
mély érzéssel, miközben töltött a poharakba. – Boldog új évet
mindannyiunknak!
Valamennyien koccintottunk.
– Zolikám, csináltam egy kis kocsonyát is, megkóstolod? – kérdezte
anyukád, de aztán elég volt egy pillantást vetnie az arcomra. – Vedd
úgy, hogy nem is kérdeztem semmit – nevette el magát.
Emlékszel, Kicsim? Addigra már a hülyeségeimet is megszokták a szüleid,
például hogy válogatós vagyok, és elfogadtak olyannak, amilyen voltam.
Mert hozzád tartoztam.
Az ebéd nagyon finom volt, és én nagyon jól éreztem magam. Három
körül indultunk el, úgy döntöttünk, hogy lesétálunk végig, az Október 6. utcáig. Csinos
voltál és nagyon helyes. Csizmát húztál, rövid miniszoknyát és
fehér blúzt vettél fel a kabát alá, és én végtelenül büszkén fogtam a kezedet
az egész úton, Kedvesem.
Az átszellemült képpel trombitáló egyedek száma, és ennek láttán méla
undorom, mintha meghatványozódott volna a késő délelőttihez képest,
és amikor a Marx térnél befordultunk a Szent István körútra, a járdán már
egész komoly emberáradat hömpölygött.
– Indul a nyáj mulatni, megkongatták a kolompot – szólaltam meg cinikusan,
miután szabályosan a képembe trombitált egy elhízott, könyvelő
külsejű egyén, és ezt rendkívül szórakoztatónak tarthatta, mert még
röhögött is hozzá.
– Jaj Borzi, ne legyél már ilyen savanyú – lóbáltad meg a kezemet –,
érezd már jól magad egy kicsit végre!
– Ettől? Egyébként mit is mondtál, Te… Te kis boszorkány, ki a savanyú…?
– Te vagy a savanyú, Borzi – incselkedtél –, sőt olyan vagy, amikor így
morogsz, mint egy öregapó! Borzi bácsi! – robbant ki belőled, és annyira nevettél,
hogy még a könnyeid is potyogtak.
– A nénikédet, Tüszi, na megállj csak, kapsz te mindjárt Borzi bácsit,
hogy megemlegeted! Négy trombitát kérek! – álltam meg az egyik
árusnál a pénztárcám után kotorászva, mialatt te rosszat sejtve már a
kezedet próbáltad kirángatni az enyémből, hogy menekülőre fogd.
Amíg fizettem, végül is siker koronázta a szabadulásra tett erőfeszítéseidet,
éppen amikor átvettem a gusztustalan, gagyi trombitákat, kitépted a
kezed az enyémből, és kacagva futásnak eredtél a Margit híd irányába.
Amíg a szembe áramló tömegben cikázva futottál, én egyik kezemben
három trombitával, a negyediket teli tüdővel fújva kergettelek, a szembejövők
olthatatlan örömére. Aki mellett csak elfutottunk, mind boldogan bődült
vissza, mint aki meg van győződve róla, hogy hozzájuk hasonlóan én
is éppen, és persze „spontán” módon a szilvesztert ünnepelem. Miután
csizmában voltál, nem volt nehéz dolgom, és amikor végül a Honvéd utca
sarkán cselesen befordultál, én végre „lecsaptam” rád, elkaptalak. Te a
falnak dőlve nevettél kifulladva, két kezed a füledre szorítva, én meg csak
fújtam, fújtam…
– Nesze Tüszi néni, Borzi bácsi most elhegedüli a nótádat! – nevettem
könnyezve két levegővétel között.
– De hiszen ez trombita, te őrült! – kacagtál.
– Jaaa, igeeen? Akkor nem is kell! – hadartam bamba képet vágva, és
azzal a mozdulattal, nagy ívben elhajítottam a szörnyűségeket.
– Istenem, drága Borzikám, hogy te mekkora egy kölyök vagy! – ölelted
át a nyakamat. – Egy bolond, imádni való naaagy gyerek. Az vagy. És
én naon, naon, de naon szeretlek!
Szinte minden utcasarkon megálltunk csókolózni, azután keresztülvágtunk
a Szabadság téren, és már háromnegyed ötkor kopogtattunk Erzsikéék
ajtaján.
– Sziasztok! Gabikám, hogy te milyen szép vagy! – csodálkozott rád
Erzsi. – Gyertek, vegyétek le a kabátotokat!
Lekabátoltunk.
– Figyelj csak, Erzsi, úgyis sokan leszünk, mi lenne, ha ezeket átvinném
a Matildékhoz? – nyaláboltam fel a kabátjainkat.
– Igazad van, majd a többiekét is oda pakoljuk le inkább.
Átvittem a ruhákat a haveromékhoz, óvatosan benyitottam a gyanúsan
csöndes szobába, hát nem ott ültek hárman, kártyával a kezükben?!
– Na, elmentek ti a picsába – mondtam köszönés gyanánt –, itt zsugáztok,
és nekem nem is szóltatok?
– Szevasz Zoli! – emelte meg szertartásosan a fenekét Dezső.
– Ne dumálj annyit, tedd ki az aprót, és osszál! – vigyorgott Matild.
– Szia Zoli – nyújtotta a kezét Sofi is –, gyere, szállj be!
– Nem lesz gond, elengedett a Gabi? – szatírkodott Matild, ahogy szokta.
– Matiiiild… tegyél te egy szívességet, légyszi. Nálunk én viselem a nadrágot,
tudod, és miután te tök hülye vagy az ultihoz, legalább a ma estére
valót is megkereshetem. Gabi csak büszke lesz rám legfeljebb!
– Ajjajjajjajjaj, na osszál inkább!
Fél hét körül kiszálltam – egész jó volt a lapjárás –, és visszamentem
hozzátok. A vendégek közül addigra megérkezett Guillermo, aki szerette
úgy aposztrofálni magát, mint aki az egész hatalmas Kubában az egyetlen
valóban fehér bőrű srác. És mivel lévén nekem magamnak is vagy négy kubai
csoporttársam, és mind kreol, hajlamos voltam neki hitelt adni, legalább
bizonyos mértékig. Guillermo valóban vörös hajú, hófehér bőrű és szeplős
srác volt, aki amikor beléptem Erzsikéékhez, nem egészen világos okokból,
lopótökkel a kezében ült a konyhában, a gázóra alatt. Szemlátomást
jól érezte magát.
– Micsoda illatok – szimatoltam a levegőbe, miután lejattoltunk
Guillermóval –, látom nem vesztegettétek az időt!
– Na mi van, Borzika, csak nem előkerültél végre – kérdezted, miközben
kenyeret vágtál. – Már azt hittem, levitted az utcára a kabátjainkat
eladni.
– Most, hogy így mondod, nem is lett volna hülyeség. De az az igazság,
hogy kisebb kártyacsatába keveredtem odaát.
– Hát fiúk, ti nem vagytok egészen komplettek – nevette el magát Erzsi
a mosogatónál –, még szilveszterkor is zsugáztok.
– Mit hallok, ki nem komplett? – lépett be Matild, nyomában a többiekkel. – Asszony,
ne beszélj annyit, mert kihűl a gyomrod, mosogass!
– Ollálááá – kaptad fel a fejed. – Micsoda férfi!
– Féééérfiiii? Ne nevettess már, Gabikám – nevetett Erzsi a szemét törölgetve. – Ez
még viccnek is rossz!
– Tudjátok mit, lányok? Egészségünkre! – emelte meg válaszul Matild a
poharát.
Lassacskán megérkeztek a többiek is, és a hangulat egyre jobb lett. Közel
sem volt a megszokottakhoz hasonló vad tivornya, talán a nemrég Kató
néni elé járuló lakóküldöttségnek, talán a szokásostól kicsit eltérő társaságnak
köszönhetően, de azért igazi jó kis házibuli volt. Rengeteget beszélgettünk,
ökörködtünk. Imádtam, hogy sosem kellett, hogy a „szoknyádon üljek”,
amikor társaságban voltunk, mert mindig feltaláltad magad, és mindig
találtál olyanokat, akikkel jól tudtad magad érezni, és mégis együtt voltunk.
Nagyon jó társasági ember voltál, sokkal inkább, mint én, aki egy idő után
gyakran elképesztően egzaltálttá tudtam válni, ha veled voltam, ez valamiért
soha nem következett be.
Mert vigyáztál rám, Kedvesem. Azzal, hogy mellettem voltál. Azzal, hogy szerettél.
Szilveszter ide, Gergely-naptár oda, felejthetetlenül megható volt, hogy amikor
1981. december 31-én éjfélkor elcsendesültek a Himnusz utolsó hangjai,
neked mondhattam azt először, hogy „Nagyon boldog új évet kívánok!”
Ha valaki akkor elmondta volna, hogyan telik majd két évvel később a
szilveszterünk, biztosan leütöttem volna érte.
Emlékszel, Kicsim? Amíg a többiek csendes ünnepélyességgel körben
állva, egymást köszöntötték halk koccintásokkal, én szép csendesen a két
karomba vettelek, átvittelek Erzsikéék szobájába, és a nagy fotelban, az
ölemben tartva csókoltalak, és csak súgtunk egymásnak mindenféléket arról,
amit elmondani még súgva sem lehet, csak érezni és éreztetni.
És mi éreztük. Éreztük egymás szeretetét.
Aztán valaki ránk nyitott, jópofán behívta a többieket is, ugyan, „járnának
már csodájára ennek a turbékolásnak”, és a varázs szertefoszlott.
Kaja és pia volt bőven. Jó szilveszteri szokás szerint a virslinek valamiért
sokkal nagyobb sikere volt, mint a „rendes” ennivalóknak. A két lakás
– Kató nénié és Erzsikéé között – folyamatos népvándorlás zajlott egész
éjjel, de ezúttal valóban a kutyát sem zavartuk, hiszen élt az egész ház, miként
az egész város is, hajnalig, reggelig. Szegény jó Guillermo vicces sztorikat
mesélt, egyebek között a kubai közlekedési morálról, és anélkül, hogy
tudtuk volna, képet formálhattunk arról, milyen lehet egy olyan, egyébként
csodálatos országban élni, ahol szinte minden a húszegynéhány évvel azelőtt,
sebtiben elmenekült amerikaiaktól maradt rájuk, és ami éppen ezért
soha nem lesz pótolható, javítható, kicserélhető, csak gányolható. A hiány
nagy úr, és mindenre rányomja a bélyegét.
Amikor magam elé képzeltem a huszonéves hatalmas amerikai cirkálókat,
amelyeknek már semmijük nem működött, mert nem is működhetett
eredeti formájában, amint a bekanyarodás előtt, a már réges-régen ellopott
indexeket helyettesítendő, biciklisek módjára, karjelzésekkel jelzik szándékukat,
nevettem. Nevettem, mert Guillermóból nem panaszként jöttek elő
ezek a dolgok, hanem humorosan előadott történetekként. És ő nem is úgy
élte meg az életét Kubában, amiért egy percig is sajnálta vagy sajnáltatta
volna magát, hanem mint akinek ez a természetes, hiszen ebben nőtt fel.
És bár több mint két év itt-tartózkodás után bőven volt összehasonlítási
alapja, mégis, mikor megkérdeztük, egyetlen percig sem jutott eszébe,
hogy az egyetem befejeztével ne menjen haza. Haza!
Az éppen aktuális, új Világrendek jeles képviselői, azaz a politikusok, előszeretettel
sajnálnak egész generációkat azért, mert azoknak az általuk lecserélt
előző Világrendben kellett tengetniük nyomorúságos életüket. Nos,
tengődni a világ leggazdagabb királyságaiban is lehetséges, de szeretni,
szerelmesnek és boldognak lenni, barátokkal bírni, örülni és bánkódni, olykor
szenvedni, egyszóval élni, minden korban lehet, mi több, szoktak is.
Ez ugyanis nem Világrendfüggő. És ezért, a sajnálatra, köszönjük, de nem
tartunk igényt, mint ahogyan Guillermo sem kért belőle. Hál’ istennek, a
sajnálatra méltó generációk életét nem a politikusok élik le helyettünk, még
ha ez nekik fáj is olykor, hanem maguk az emberek. Félreértés ne essék, a
csere olykor jó és hasznos is, de miért van nekem gyakran olyan érzésem,
hogy a módszerek, a kommunikáció és a hozzáállás mintha nem is cserélődne.
Akkor viszont tulajdonképpen mi is?
Emlékszel, Kicsim? Hajnali három után léptünk ki a rozoga bérház kapuján.
Hozzánk indultunk, a Néphadsereg utcába, mivel úgy beszéltük
meg anyuékkal, hogy olyan későn, azaz korán, ne gyalogoljunk el a Gogol
utcáig, aludjunk inkább nálunk.
– Olyan jól éreztem magam, Borzi – néztél rám. A szemeid csillogtak. – Mondd, hogy
mindig ilyen leszel, drágám!
– Milyen?
– Kedves. Jókedvű és figyelmes. És olyan csupaszív.
– Ezt most miért mondod, Tüszi? – néztem rád értetlenül.
– Nem tudom… úgy félek, hogy csak álmodom! Úgy félek, hogy egyszer
elmúlik majd…, hogy egyszer felébredek! – fordultál szembe
velem a járdán, és a szemed teli volt könnyel – Nagyon szeretlek, Borzikám!
– Istenem – suttogtam, és megcsókoltam a szemedet –, tudod, hogy
én is, drága Gabikám! És azt kívánom, hogy ebben az évben is nagyonnagyon
boldog legyél, és utána is, minden évben, száz évig
még!
– Akkor is fogsz szeretni, ha ráncos öregasszony leszek? – léptél kicsit
hátra.
– Tudod, megígértem a Veres Pali bácsi előadása után. – Magam előtt
láttam az öreget, ahogyan magáról és a feleségéről beszél. – Legfeljebb
majd valami fiatal csajt képzelek magam elé közben. De szeretni
csak téged foglak! – És jó érzékkel futásnak eredtem.
– Megállj Borzi, csak kapjalak el!
A Mezőgazdasági Minisztérium árkádjai alatt hagytam magam utolérni.
– Te dög, milyen fiatal csajokról akarsz te ábrándozni? – dörömböltél a
mellemen, ahogy szoktad, amíg én a falnak dőltem kifulladva.
– Csakis rólad, Szerelmem! – feleltem nevetve.
– Na azért!… Borzi bácsi! – kacagtál te is.
A tér túlsó végén befordultunk a Néphadsereg utcába, és a hideg, hajnali
csendben ismerősen verődött vissza a házfalakról a cipőink kopogása.
Istenem, hányszor is sétáltunk már így, és hallottam ezt a hangot, hol jókedvűen,
hol végtelen szomorúsággal, de mindig veled, Kedvesem. A Balaton
utca sarkán egyszerre álltunk meg, és néztünk fel.
A lehető leghalkabban léptünk be a lakásba, és az előszobából nyíló fürdőszobán
keresztül, amelynek a hátsó ajtaja az én szobámba nyílt, csöndesen
belopóztunk hozzánk. Amíg én kinyitottam a rekamiét, és megágyaztam,
te előkerested a szatyorból a kockás hálóinged, és kicsit szégyenlősen
elővetted Borzit is. Az igazit. Odabújtál mellém, a paplan alá, befészkelődtél
a helyedre, átöleltelek, és abban a pillanatban éreztem, hogy nem fogok
bírni magammal.
– Te Zotya, mintha valamit éreznék itt a paplan alatt. Csak nem ébredt fel
szegény Csutkababa?
– De igen, felébredt szegény – súgtam –, most mi lesz?
– Gyere drága, altassuk el! – mondtad pajzán hangsúllyal, és átöleltük egymást.
– Várj egy picit, szerelmem – állítottál meg pihegve, pár perccel később. – Borzinak ezt
nem szabad néznie, ő még kicsi ehhez – és a párnádról
letetted Borzit, az igazit, az ágy mellé, a parkettára.
– Tüszikém, esküszöm, te nem vagy normális, de én akkor is megőrülök
érted! – suttogtam, és újra magamhoz öleltelek.
A karom még akkor is a fejed alatt volt, amikor elaludtál, és én figyeltem
a lélegzetedet, vigyáztam az álmodat. Kevés ilyen pillanat jut az életben, de
az a kevés mindent megér, mert elkísér.
Örökre.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 8. rész

2011 február 21. | Szerző: poerava

A vonat, az izzadság-, gázolaj-. és koszszagú vonat, az az otthonos jó
öreg vonat, szinte döcögve erőlködött be a hegyek közé. Kibámultam az
ablakon, és összeszorult a szívem a november eleji szürkeségben velünk
utazó hegyvonulatok, domboldalak láttán. A Mátra. Valamikor, ezeken a
domboldalakon kerestek barlangokat az első, idetévedt emberek, és remélték
a holnapot, a másnapot, talán tudattalanul, de reménykedve. Nem
tehetek róla, de a Mátra számomra valamiért mindig is ezt jelentette. Ezt a
fensége, szépsége, titokzatos, örök komorsága. Menedéket, megélhetést
adhat ez a hely, mindig is adhatott, és adhatott talán másnapot is…, de
adhat-e holnapot?
Nyitott kocsiban utaztunk, harmadosztály, a meghitt fapados. Lehettünk
vagy tízen, tizenketten, körülöttünk sokszoknyás nénikék és demizsonszagú,
örökké borostás öreg bácsik ültek kendőik és kalapjaik alól tudva, ismerve a
világot, és néztek bennünket. Talán irigykedve, talán csodálkozva, de mégis
leginkább elfogadóan. „Hiszen a mi gyerekeink ezek is….” Ez is te vagy
Mátra, az ősiség, az ősi elfogadás, vagy felőlem lehet akár beletörődés is,
de mindenképp csendes tudomásulvétel… A világ halad, a világ fejlődik, a
világ robban… történhet bármi, de ti, sokszoknyás nénik és demizsonszagú,
örökké borostás bácsik, mindig itt lesztek velünk, mindig utazni fogtok
ezeken a koszlott vonatokon, és hazaérve kérges kezetekbe veszitek a
seprűt, a vasvillát vagy a kapát, és teszitek a dolgotokat, ahogyan teszitek
ezer éve. Ti vagytok a múlt, és mindig Ti vagytok a jelen… Ti vagytok azok,
amit nekem a Mátra jelent.
– Kösz Dezső, erre vártam, ez jó talon volt – vigyorgott Matild az ablak
mellett. – Piros betli!
– Nagyon vicces vagy Matild – mondta Dezső megvillogtatva szemüvegét –, éppen
negyedszer vetted fel ugyanazt a két lapot, úgyhogy kontra! – tette hozzá fanyar
mosollyal.
– Részemről is – mondta Sofi, én pedig elgémberedve az üléstől, felkászálódtam,
és átmentem szembe, Eperjesi Ágiékhoz.
– Gyere Zoli, igyál egy kortyot! – nyújtotta felém Varga Lajos az üveget.
Lajos és Ági azóta együtt jártak, hogy megismertem őket az év elején.
– Mi ez? – szagoltam bele az üvegbe, miközben a vonat zötykölődését
igyekeztem egyensúlyozva tompítani.
– Nem tudom, de igazi kerítésszaggató… nem olyan rossz – mondta Lajos.
– Zolikám – mondta Kormos Lajos –, látod, ez az én hazám. Itt születtem,
nézd, gyere cimbora, igyunk erre! – mondta örökké koszos
szemüvege mögül, kiintve az ablakon, szinte meghatódva.
– Lajos! Igyunk erre! Igyunk rád! Végül is mindegy, csak igyunk! – nevettem,
nagyot húzva az üvegből, aztán szememet törölgetve nyújtottam felé.
– Huh, ez nem volt semmi! – leheltem könnyezve, de mégis, az erős
szesz jólesőn járta át a tagjaimat. – Messze vagyunk még? – kérdeztem
Lajost.
– Tíz perc és leszállunk.
A kicsinyke falu valóban festői volt és vigasztalan. Bandukoltunk a sáros,
kátyús kis utcákon, olykor szebb, néha düledező kis vályogházak között, de
azért jól éreztük magunkat, és várakozva néztünk az előttünk álló szűk két
nap elé. Lajos elvitt minket az öreg iskolához, amelynek a tormatermében
szerzett szállást nekünk, és mi lecuccoltunk a kopott parkettára; ki-ki leterítette
a hálózsákját, ahová gondolta, és megpihentünk kicsit.
– Na, megcsináltad a betlidet? – kérdeztem Matildot.
– Ne firtassuk! – vigyorgott matildosan. – Ez a mocsok Dezső nem küldte
be azt az egy lapot, ami kellett. Igaz, az már rebetli lett volna. Így
viszont pontosan tudta, mivel foghat meg… ez van, fátylat rá, a legnagyobbak
is veszíthetnek néha!
– Gyerekek – mondta Lajos hangosan –, én most hazaugrom anyámhoz,
akinek van kedve, jöjjön velem! A többiekkel itt találkozunk egy óra múlva.
Néhányan elkísértük Lajost, nagy vargabetűket leírva a girbegurba, sáros
kis utcákon. Megálltunk a házikó előtt. Egy idősebb, fejkendős néni lépett
ki az ajtón.
– Szervusz, kisfiam! – mondta meghatottan, kezét törölgetve a kötényébe. – A
barátaid? – biccentett felénk szinte szégyenlősen. – Isten hozta magukat! Kerüljenek
beljebb!
– Kezit csókolom! – mondtuk szinte egyszerre, kicsit zavarban. – Nem
akarunk zavarni, megvárjuk Lajost idekinn.
– Nem zavarnak, szívesen látom magukat! – mondta kedvesen, mire
Ági és Varga Lajos tétován elindult a bejárati ajtó felé. Mi többiek kint ácsorogtunk.
Miközben rágyújtottam, néztem a vigasztalan novemberi tájat, a lombjukat
vesztett fákat a szürke hegyoldalban és a károgva örvénylő varjak seregét. Hószagú
hideg volt, és gyászosnak láttam mindent. Szomorú lettem,
és annyira hiányoztál, Kedvesem!
– Ez olyan ciki! – mondta néhány perc múlva Ági, miután kijött a kis házból,
és odasétált hozzánk. – Jaj, olyan kellemetlen volt… nem tudom,
mi ütött Lajosba, ő sohasem szokott így viselkedni! – tette hozzá a
fejét csóválva.
– Miért, mi történt? – kérdeztem.
– Bementünk, alig váltott két szót az anyukájával… nem is tudom…,
mintha zavarban lett volna előttünk! Aztán… aztán – folytatta Ági, mintha
ő szégyellte volna magát, amiért végig kellett hallgatnia –, a Lajos
szinte ráförmedt, hogy „anyám, adjál pénzt!” „Mire adjak, kisfiam?”
„Mire hármat számolok!” Szegény anyukája meg sírva fakadt, ott előttünk,
úgyhogy inkább kijöttem, mert ezt nézni sem bírtam!
Ez az egész mintha rányomta volna a bélyegét a mi kis kirándulásunkra,
rossz kedve lett mindenkinek. Este elmentünk a falu kocsmájába, de még
a hamisítatlan helybeli, svájcisapkás, overallos, gumicsizmás folklór sem tudott
bennünket igazából jókedvre deríteni. Valójában mindannyian alig vártuk,
hogy reggel legyen, és a legkorábbi vonattal hazainduljunk. Lajos még
késő este elment két gyerekkori haverjával inni, mi meg feküdtünk a sivár,
szegényes tornateremben. Akadozott a beszélgetés, és én rád gondoltam.
Éreztem az illatodat, ott feküdtél velem a zöld hálózsákban, összebújtunk,
és megnyugodtam. Így aludtam el, Kedvesem.
Lajos reggelre sem került elő, mi pedig tanácstalanul kibattyogtunk az
ütött-kopott állomásra. Egy koszos személyvonat éppen akkor lódult meg,
az utolsó kocsija haladt el mellettünk, még lépésben, és a lépcsőn állt a
kalauz a még nyitott ajtóban.
– Elnézést – kiabáltuk –, meg tudná mondani hány, órakor indul a legközelebbi
vonat Budapestre?
– Hogyne – felelte –, hát… bizony jó soká! – vakarta meg feje búbját,
hátratolva a sapkáját, miután jó pár másodpercig erősen gondolkozott.
– Köszönjük, nagyon sokat segített! – ordítottuk az egyre távolodó vonat
után, ő meg még barátságosan vissza is integetett, míg mi szinte megfulladtunk
a röhögéstől. Két nap alatt először ért el minket a jókedv
szikrája, köszönet érte, te derék vasutas.
Amíg a csatlakozásra vártunk valahol félúton, még egy utolsó ultipartit
játszottunk a büdös, de kellemesen meleg, lepusztult váróteremben, és
nekem már annyira, de annyira mehetnékem volt! Csak el innen, haza, haza
hozzád, Szerelmem, mit keresek én itt, kik nekem ezek a srácok, hogy
velük vagyok ahelyett, hogy a te csilingelő kacagásodat hallgatnám, hogy
elmerülnék a mosolyodban?
– Zoli! Meghívsz egy nagy szódára? Otthon megadom – kérdezte
Dezső.
– Gyere Dezső! A vendégem vagy.
Hatvan fillér volt a nagy szóda. Dezső pedig Dezső volt. Annyira, amennyire ez csak
lehetséges egyáltalán.
Néhány hónappal később egy hétvégén Kormos Lajos hazautazott kicsi, festői
nevű szülőfalujába, és felakasztotta magát. Huszonegy éves volt. Nem felejtem
el, miként a hihetetlen, mégis oly hidegen, kegyetlenül valóságos döbbenet
is ott ül még most is a szívemen, mint amikor belépve az érthetetlenül
rossz hangulatot árasztó tanterembe, a többiek megmondták nekem.
Előttem van mindig piszkos, mindig párás nagy szemüveged, torzonborz
hajad és örökké nevetésre álló, reszelősen harsány hangod. Ha volt
egyetlen filléred is, mindig kerestél hozzá egy barátot is, hogy megoszthasd
vele, ha nem volt, akkor pedig azért kerestél egyet. Csak szeretni
láttalak, gyűlölni soha, és panasz sosem hagyta el a szádat. Azt hittem,
szeretsz élni, mert azt hitetted el velünk. Úgy szeretted volna megmutatni
magadat – szülőfaludat, úgy szerettél volna visszaadni valamit a tőlünk
kapott barátságból, úgy szeretted volna, ha Mátraverebély–Szentkút-
Kolostor versenyre kelhetne Budapesttel, és úgy szégyellted a szegénységeteket,
hogy el is titkoltad mindenki előtt! Lajos, a te szegénységed
hihetetlen gazdagság volt, és a mi barátságunk irántad tiszta és őszinte
szeretetből, elfogadásból fakadt. Egyszerűen fontos voltál nekünk, mert
közénk tartoztál.

Egy nagyszerű estéről…

2011 február 16. | Szerző: poerava

 

Napokkal
korábban reméltem, hogy remek esemény lesz a hétfőn, este hatkor
kezdődő felolvasóest, amelyre a Magyar Írószövetség székházában került
sor, és amely az Íróiskola őszi-, első félévének záróünnepsége volt.
 

Öt
óra után tíz perccel már tudtam, hogy ez csakis egy nagyszerű este
lehet. Tudtam, hiszen féligmeddig vendéglátóként, jóval korábban a
helyszínre érkezvén, óvatosan bekukucskáltam a díszterembe, amely az
előadás helyszínéül szolgált. És azt láttam meglepve, hogy a szépen
elrendezett, még üres széksorok előtt álló zongora mellett, mintegy
magának gesztikulálva, egy megtermett, ismerősnek tűnő férfi, papírokkal
a kezében próbál…
 

Egy eseménynek sokféle dolog adhat
rangot, de mindig is úgy gondoltam, leginkább az, ha azok, akik részt
vesznek benne, komolyan veszik. Bácskai János, aki ismert- és elismert
színművész, nagyszerű életúttal, sok- sok eljátszott, komoly szereppel a
háta mögött és maga előtt, nem bízott semmit a véletlenre, és
lelkiismeretesen készült. Meglehet, a színészeknél ez így természetes,
de engem, kívülállóként szíven ütött.

Rangot adott az eseménynek,
az a több mint negyven érdeklődő, vendég, akik megtiszteltek bennünket,
és akiknek az volt az arcára írva az egész este alatt, hogy jól érzik
magukat.

Rangot adott Mezey Katalin, és Menyhért Anna szívvel- lélekkel végzett, precíz, áldozatos
előkészítő
munkája, amely a műsorterv összeállításától kezdve, a szerkesztésen
keresztül, a szervezés minden apró részletére kiterjedt.

Mindennél
többet elmond az estéről az is, hogy a Magyar Írószövetség nemrégiben
megválasztott fiatal, tettrekész elnöke, Szentmártoni János bevezető
köszöntőjében meggyőződéssel beszélt arról, hogy az ilyen, és az ehhez
hasonlító események megrendezését a Szövetség a jövőben még
hangsúlyosabban támogatja majd.

Megtisztelő, és felemelő – amolyan
jólesően megborzongató érzés volt társaimmal ott ülni az első sorban,
és kicsit kívűlről, kicsit belülről figyelni, és élvezni Bácskai János
nagyszerű előadását, aki le sem tagadhatná igazi hivatását, hiszen nem
„csupán” felovasott, de mély átéléssel el is játszott minden egyes
műsorba került írást, legyen az egy- egy rövidke vers, vagy hosszabb
próza. Elképedve hallgattam, hogy micsoda életet képes belevinni a
szóbanforgó művekbe, hús- vér történetekké gyúrva azokat, amelyeknek egy
részét társaimmal ismerhettük, az év közben tartott órák révén. A
műsort hatásosan színesítette, hogy négy hallgató – Szakmáry Dalma,
Csapó Gréti, Szemán Kriszta és Tornyosi Eszter -, félretéve minden
lámpalázat, saját maga olvasott fel írásaikból, és a műsor félidejében,
kis kikapcsolódásként Bácskai János zongorán kisérve önmagát, egy remek
megzenésített verset is előadott a jelenlévőknek.

Azt
hiszem, mindazok, akik ott voltak tegnap velem együtt, most kicsit
bizakodóbbak. Mert tegnap este valahogy elhihetővé vált, hogy vissza
lehet csempészni az irodalom szeretetét, örömét az emberek
mindennapjaiba. Köszönet érte minden jelenlévőnek!

Mit is mondhatnék még, a hétfő estéről? Talán csak annyit: jó volt ott lenni, és jó lesz
visszaemlékezni rá. Na és persze, várjuk a következőt…

Budapest 2011. február 15.
Kárpáti Zoltán

Meghívó – Felolvasó est

2011 február 10. | Szerző: poerava

 

MEGHÍVÓ

A Magyar Írószövetség
ÍRÓISKOLÁJA
első évfolyamos hallgatóinak

FÉLÉVZÁRÓ FELOLVASÓ ESTJÉRE

2011. február 14-én, hétfőn, 18 órára
a Magyar Írószövetség Klubjába
(1062 Budapest, Bajza u. 18., I. emelet).

Műsor:
Dévényi Éva: Közös sors, Macskatörténet
Szakmáry Dalma: Boldi úr
Bárdos Tünde: Óriási apróságok (versek)
Csáki Imre: Tedd le a fegyvert!
Sólyom Anna: A kékhajú lány
Cs. Kovács Márta: Találkozás
Szeman Krisztina: Egy fiatal lány naplója
Kárpáti Zoltán: Apámfiam
Csapó Gréti: Feloldozás
Freund Éva: Versek
Méhész Zsuzsanna: Egy szál cigaretta
Tornyosi Eszter: (Magzatmáz)

Az estet megnyitja:
Szentmártoni János,
a Magyar Írószövetség elnöke,
az Íróiskola tanára.

A vendégeket köszönti:
Menyhért Anna és Mezey Katalin,
az Íróiskola tanárai

Közreműködik:

BÁCSKAI JÁNOS
színművész
 

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 7. rész

2011 február 9. | Szerző: poerava

– Szia Sofi! Matild?


– Odaát van Erzsikééknél. Már szinte egész nap ott lóg. Mégis feljöttél?

Matild azt mondta, nem jössz, mert tanulsz a holnapi zéhára. Politikai

gazdaságtan, ugye?

– Ja, pégé. Úgy is volt, Gabinak is mondtam, hogy ma ne találkozzunk, eddig

tanultam is, de aztán nem bírtam tovább. A többiek mikorra jönnek?

– Nyolc körül, szerintem. Még van egy jó óránk, nincs kedved ultizni?

Átszólhatok Matildnak!

– Miért ne? – vontam meg a vállam. – Vettem idefelé sört, tedd már be

a hűtőbe!

– Átmegyek, szólok neki, addig keverhetsz is, tudom, hogy szeretsz keverni

– mondta, és az asztalra dobta a zsíros, itt-ott már gyűrött magyar

kártyát.

– Szia Zoli! – lépett be Matild. – Gabit nem hoztad? – kérdezte csodálkozva.

– Te Matild, mi lenne, ha végre a saját nemi életeddel foglalkoznál? – kérdeztem a

jogos lelkiismeret-furdalás miatt sokkal durvábban, mint szerettem volna.

– Jó, jó, meg ne egyél már! Csak csípem a menyasszonyodat, remélem

ez nem sértő? – védekezett szegény haverom.

– Bocs, nem akartalak leugatni, csak amúgy is bánt, hogy nem vele jöttem

– mondtam csendesen. – Tudod, hogy én sem akartam feljönni,

amiatt a tetves zéhá miatt, és Gabival is lemondtam a randit. Aztán

nem bírtam tovább azt a szart olvasni, olyan mehetnékem volt, de nem

akartam már hülyét csinálni magamból.

– Fátylat rá! – mondta nagylelkűen. – Nagyon jó fej csaj, csak azért

kérdeztem. Jön ő majd még ide, nem igaz? Osztottál már? – kérdezte

végül vigyorogva.

Amikor az ember hazudik, első gondolata ösztönösen mindig az, hogy

mentségeket keres. Márpedig mentségeket mindig találni bőven. Van valahol

egy láda, a Lelkiismeret Szobájában, az egyik sarokban, direkt erre

a célra. A tetején öles betűkkel áll, hogy még véletlenül se fordulhasson

elő, hogy nem találod: „Mentségek, kifogások”. És a ládát kinyitva, legfelül

találod a leggyakoribb használat miatt talán leginkább elkoptatottat: „nem

hazudtam, én sem így akartam, ez csak menet közben alakult így, véletlenül!”.

De van abban a szobában, egy másik sarokban egy másik láda is. Annak

a fedelére az van írva: „Valóságok, igazságok”. Ennek a teteje poros, a

lakat is rozsdás rajta, hiszen olyan ritkán nyitogatjuk. Pedig ha megtennénk,

ez akadna legelőször a kezünkbe: „ha olyannak hazudsz, ha olyan embert

csapsz be, aki neked sohasem hazudott, és aki vakon bízik benned, akkor

ne keresgélj a másik ládában, mert úgysem találhatsz benne semmit, ami

felmenthetne téged!”




– Piros… ööö… piros… – vakargatta a homlokát Matild.

– Mi piros? – kérdezte Sofi. – Piros betli? – folytatta taktikusan, míg én

csak pislogtam.

– Nyugiiii… nyugi már! Piros… piros húsz-száz ulti redurtmars! – csapott

végül az asztalra, mint aki nehezen hozott döntést, maga elé téve lefordítva

a kiteregetett lapjait.

– Hej, Zolikám, jól beosztottad neki! – nevetett Sofi – Tőlem mehet! – tolta vissza a

talont lemondóan Matild elé.

– Tőlem is – mondtam, Matild pedig terített. Nem volt megfogható.

– Azért igazán kontrázhattatok volna! – söpörte vigyorogva maga elé a

nagy halom aprópénzt. – Pedig nem győztem bizonytalannak tűnni,

ötször vettem fel újra a talont és tettem vissza ugyanazt a két lapot! – hencegett.

– Felőlem aztán bármit játszhattál volna, azzal a fossal, amit magamnak

osztottam, közöm nem lehetett semmihez! De látod, én szerencsés

vagyok a szerelemben! – gondoltam rád, de amit mondtam, még a

saját fülemben is hamisan csengett.

A csengő fülsértően hangosan és hosszan szólt.

– Ki ez az állat? – kiabált az ajtó felé fordulva Matild. – Mi van, a csengőhöz

ragadt az ujjad? Bújj be, nyitva van!

– Jó estét, fiatalok! – lépett be ordítva és döngő léptekkel Kormos Lajos.

Csúnya, SZTK-keretes szemüvege szokás szerint piszkos-párás

volt, szerintem semmit nem látott mögüle. – Szervusz Zolikám! – adott

jobbról-balról csattanós, joviális puszit a borostás képével. A magam

részéről mindig utáltam ezt a haverok között dívó puszilkodást, de hát

Lajoshoz ez is hozzátartozott.

– Te Matild – kérdeztem, miközben összeszedtem a kártyát az asztalról –, Kató nénit

felkészítettétek lelkileg, hogy mi vár rá ma este?

– Nincs itthon az öreglány, elment valami barátnőjéhez, a Béla vitte el

délután, csak holnap jön haza.

– Kató néni le van szarva, tyuhajja! – ordított erre Lajos teli torokból,

és lecsapta a félig húzott borosüveget, hogy csak úgy fröcskölt szerteszét.

– Te Lajos – szólalt meg Sofi kicsit kényszeredetten nevetve –, ez nagyon

jó poén volt, de az a helyzet, hogy a házban is van egy-két barátnője

Kató néninek. Szóval, legalább ezeket egy kicsit halkabban!

– Hű basszus, erre nem is gondoltam – vörösödött el Lajos –, mindenki

a vendégem! – intett széles mozdulattal körbe a fél üveg borral,

jócskán kiloccsantva belőle, majd váratlanul, a nyitott ablak elé lépve

piszkos lódenkabátjában még hangosabban, mint az előbb, kiordított

rajta: – Kató néni a legjobb csaj a házban, szereteeeem!

– Baszd meg Lajos! – fuldokolt Matild a nevetéstől, miközben gyorsan

becsukta az ablakot – most aztán mindent jóvá tettél!

Lassanként egyre többen érkeztek, lehettünk vagy tizenöten, aztán megjött

Kubolitz Judit is, az áruforgalmi szak kedves, de megközelíthetetlen

szépe, és Matilddal és Sofival élénk, bár teljesen felesleges udvarlásba

kezdtünk. Ez valóban csak játék volt a részünkről, hiszen ha valamiben biztos

voltam, akkor az az volt, hogy Jutkának soha egyikünk sem kellene.

A hangulat este tizenegy körül már a tetőfokára hágott, a cigarettafüstöt vágni

lehetett, üres és félig telt üvegek szanaszéjjel, amikor valaki megkérdezte

Sofitól, nézheti-e, egy kicsit a tévét Kató néni szobájában.

– Persze, de tényleg ne csináljatok ott felfordulást, mert a múltkor is

majdnem infarktust kapott szegény, amikor váratlanul betoppant, és

Dénesék ott hortyogtak az ágyában meztelenül – felelte Sofi, de nem

bírta ki röhögés nélkül az „emlékek terhe” alatt.

– Mi az úristen ez a baromság? – jött ki magából kikelve néhány perc

múlva Kató néni szobájából Kormos Lajos.

– Mi az Lajos, mit láttál a tévében? – kérdeztük egyszerre többen is.

– Baszdmeg…, baszdmeg, kérlek,.. ott nézem már vagy öt perce, hogy

hátha történik valami, és azóta csak nyolc-tíz vak ember botorkál ott

egymás vállába kapaszkodva! – mondta valami hihetetlen átéléssel,

miközben a szemüvege már teljesen bepárásodott a röhögéstől.

– Gyertek már – kiabálta –, ezt látnotok kell! – Többen is odamentünk,

közben én már tudtam, mi borította ki annyira szegény Lajost.

– Ej, Lajos – hangoskodtam én is a többiek válla fölött a küszöbről nézve

a képernyőt –, hát te nem szoktad nézni a Thyll Ulenspiegelt?

– Mi a faszom az a Thyll Ulenspiegel? – kérdezte. – Hiszen nézném én

baszd ki, de csak ezeket a vakokat mutatják itt állandóan! – csapkodta

a térdét röhögve.

– Ne csináld már, Lajos! – próbáltam túlordítani a féktelen jókedv közepette. – Ez egy

művészfilm, sőt sorozat. Minden hétfő este, és éppen

az a lényege, hogy tíz-tizenöt vak ember botorkál a középkorban valahol

a Németalföldön, városról városra, úgy, hogy elöl megy a vezér

egy ménkű nagy bottal, a többiek meg libasorban utána, mindegyik az

előtte botorkáló vállát fogva! Minden részben másik két város között

botorkálnak. Más még nem történt benne, pedig én már három részt

is megpróbáltam végignézni! – üvöltöttem, már sírva a röhögéstől.

– Ez kuuurva jóóó Zolikám, ez nagyon bejön! – ordított Lajos. – Gyerekek!

Játsszunk Thyll Ulenspiegelt! – üvöltött tovább. – Hol egy bot

gyerekek, adjatok egy botot gyorsan!

– Itt van egy – nyújtotta felé „szatíros” képet vágva a piától és nevetéstől

már vörös képpel Matild, előhúzva szegény Kató néni botját az ajtó

mögül.

– Ez nagyon állat, kezdhetjük Zolikám, én már úgyse látok semmit – fetrengett Lajos

már szinte önkívületben.

– Nem kellett volna annyit inni, Lajos, de talán nyisd ki a szemedet! – mondta Matild,

míg én előre álltam az előszobában, kezembe

véve Kató néni botját. Addigra mind a tizenöten csatlakoztak Thyll

Ulenspiegel rongyos, vakokból álló seregéhez.

– Kezdhetjük? – kiabáltam hátra, a sor vége felé. – Mindenki figyeljen!

Az a lényeg, akkor vagyunk élethűek és adjuk vissza a film magvas

eszmei mondanivalóját, ha mindenki becsukja a szemét. Hiszen vak,

és bízik a vezetőjében, és hangosan trappolva, magasra emelt lábakkal

jár, mivel fél, hogy megbotlik, és közben mindenki egyfolytában

nyög, mivel már kurva éhes, mert ez már a negyedik rész, amiben

még nem ettünk semmit! – adtam ki ordítva a rendezői utasításaimat.

– Jól van már a picsába, induljunk már el végre, mert soha nem érünk

oda! – szólt be valaki hátulról általános röhögés közepette.

– Indulás! – adtam ki a vezényszót, és kezdtem döngetni a padlót ütemesen

Kató néni botjával, mire mind a tizenöten iszonyatos trappolásba

fogtunk, csak úgy döngött a parketta, és az előszobaszekrény

vitrinüvegjei élénk csilingelésbe kezdtek. – Nem hallom a hörgést! –

üvöltöttem hátra, miközben a mögöttem lévő ütemtelenül rángatta a

vállamon a pulóvert, ahogy éppen őt is rángatták.

– Hol vagyunk már, mikor érünk oda? – hallottam Lajos artikulátlan hörgésbe

fulladt hangját, és bakancsának iszonyatos dübörgése is túltett mindenkién.

– Már közel a cél! – kiabáltam, lassan vezetve társaimat a bejárati ajtó

felé, egyre fokozódó trappolás közepette. Ekkor csöngettek. Vaksin

hunyorogva felrántottam az ajtót.

– Jesszus Mária! – csapta össze kezét rémülten felsikoltva Erzsike a

küszöbön.

– Mi van ott elől, megérkeztünk már? – ordított hátulról valaki.

– Félre az útból némber! – kiabáltam hunyorogva Erzsike arcát tapogatván,

a bottal egyre csak csapkodva, közben fuldokolva a röhögéstől. – Ne állj az útjába

Thyll Ulenspiegel csapatának!

– Atyaisten – állt félre a könnyeit törölgetve a nevetéstől –, el nem tudtam

képzelni, honnan a fenéből jön ez az iszonyatos dübörgés.

A menet a gang végénél feltorlódott, mire többen egymásra estünk, aztán

egy hátraarccal elindultunk visszafelé, kézről kézre előreadva Kató néni

botját. Mint egy távoli ködön át, a hatalmas bérház legkülönbözőbb emeleteiről

és ablakaiból lehetett éktelen szitokáradatot, felháborodott kiabálást

hallani. Erzsike és a kislánya, Évi ekkor már a nyitott konyhaablakukból,

mint valami zsöllyéből bravóztak fennhangon és tapsoltak a társulatnak. Mikor

végre szegény jó Kormos Lajos is maradéktalanul kiélvezhette a bottal

vezető főszerepét, már éjfél is jóval elmúlt.

Thyll Ulenspiegel



 
– részlet

 

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 6. rész

2011 február 6. | Szerző: poerava

Emlékszel, Kicsim? A liftben már alig bírtunk magunkkal, végig csókolóztuk
a négy emeletet, majd amikor a negyediken megállt a lift, én azonnal
megnyomtam a földszint gombot, és folytattuk volna még, ki tudja meddig,
de sajnos a földszinten már ránk nyitották a liftajtót. Az elfojtott nevetéstől
és zavarunktól pukkadozva kiszálltunk, mint akik éppen elmenni készülnek,
majd megvártuk, amíg újra leér.
– Drága, édes Borzi – engedtél el egy pillanatra boldogan –, én ezt
soha nem szeretném abbahagyni, de ha most nem fejezzük be, akkor
semmi nem lesz abból a vacsorából.
– Jaj istenem, ez borzasztó! – mondtam pihegve a fülke falának támaszkodva. – Na
mindegy, gyere mert még kiátkoznak bennünket a lakók – és kiszálltunk végre.
Anyuék már vártak bennünket, és én csalódottan vettem tudomásul,
hogy a bátyámék is otthon vannak. Lackónak Dunakeszin laktak a barátai,
és akkoriban majdnem minden este náluk volt, hol ennél, hol annál a srácnál
buliztak, legtöbbször ott is aludt. Bár amúgy se nagyon fordult elő, hogy
a mi szobánkban együtt legyünk, ha anyuék is otthon voltak, most mégis
bosszantott, hogy még csak lehetőségünk se lett volna rá. Egyre nyomasztóbb
volt, hogy állandóan úgy éreztem, mehetnékem van, akár nálunk, akár
a te szüleidnél voltunk. Hogy nekünk lopnunk kell a szerelmet. Bántott a
dolog, és attól féltem, hogy előbb-utóbb türelmetlen leszel, talán joggal, s
azt várnád el tőlem, hogy találjak valami megoldást. Pedig soha nem volt
hozzám egy rossz szavad, még csak egy aprócska célzás sem.
A férfiegó gyakran olyan feltételezéseket vélelmez a párja részéről, amelyek
benne nem is, csupán a férfiegóban léteznek.
Már jócskán elmúlt tíz óra, mikor elköszöntünk, a bátyámék még maradtak.
Kiléptünk a negyedik emeleti folyosóra, és amikor becsukódott mögöttünk
a bejárati ajtó, rám néztél kedvesen, izgatottan.
– Most mit csináljunk, Borzi? – suttogtad a folyosón. – Én már nem
bírom ki holnapig.
– Én sem – suttogtam vissza. – Félsz az ördögöktől? – jutott eszembe
hirtelen valami.
– Micsoda? – nyikkantál meg a hülye kérdés hallatán.
– Gyere! – húztalak a lépcsőház felé. – Van egy ötletem – folytattam,
amikor már a hatalmas lépcsőházban voltunk. – A hátsó lépcsőt és
a hátsó liftet soha, senki nem használja a negyedik emeleti lakók közül.
Teljesen romos, koszos és sötét, na meg kerülő is lenne minden
lakónak. De ha itt, a negyediken mennénk arra, akkor anyuék a konyhaablakból
észrevennék, és egyből kitalálnák, mi a fenéért megyünk
oda. Úgyhogy lemegyünk a harmadikra, és a harmadik emeleti folyosón
visszamegyünk a hátsó lépcsőházba – magyaráztam, miközben
lépdeltünk a lépcsőn lefelé. – Azért kérdeztem, hogy félsz-e az ördögöktől,
mert valaki réges-régen korommal hatalmas ördögöt festett a
hátsó lépcsőház falára, éppen a negyediknél.
– Drága Borzikám, ha erről van szó, én az ördögtől sem félek! – nevettél,
és húzni kezdtél lefelé. – Siessünk szerelmem, hadd lássam azt az
ördögöt!

Mikor a harmadikon settenkedve körbelopództunk a hátsó lépcsőházig,
és ott óvatosan elindultunk a teljes sötétségben újra a negyedik emelet felé,
szinte beleborzongtam gyerekkori félelmeim emlékébe. Alig pár éves kisfiú
voltam még, amikor a nagymamám, aki féltett bennünket, és nem akarta,
hogy a hátsó lépcsőn játsszunk, egy napon kézen fogott, odavitt a sötét,
dohos lépcsőházba, és a falra mutatva így szólt: „aki itt mászkál, azt elviszi
az a hatalmas Ördög!”.
Soha nem játszottam ott kisfiú koromban. Viszont gyakran voltak rossz
álmaim éjszakánként.
Az ördög most is ott volt, ahogyan az bennem élt, még a ferdén a kezében
tartott hatalmas, háromágú vasvillájára is jól emlékeztem. Leterítettem
a dzsekimet az egyik koszos lépcsőfokra, hogy arra ülj, és amikor elmeséltem
neked ezt a gyerekkori történetet, átöleltél, megsimogattál, és nagyon
gyengéden megcsókoltál.
„Néha a fiadnak érzem magam / amikor csókolsz a homlokomon / és
amikor én bűnös borzalommal / az ajkaidon csókollak vissza / mert úgy
szeretlek. / Mert úgy szeretlek / és az enyém vagy.”
És ott szerettük egymást a sötét, dohos lépcsőházban, egy órán át, talán
kettő is volt, ki számolta, és a mi szenvedélyünk volt a legtisztább és legigazabb
szenvedély, ami létezhetett valaha két ember között, és az a koszos,
hideg lépcsőház az volt nekünk, mint másnak a királyi lakosztály lehet a
Hotel Ritzben, és az a csoda, amit minden alkalommal, bárhol is legyen az,
adni tudtunk egymásnak, az maga volt az élet legnagyobb öröme, az élet
volt az maga. Szerettem a testedet izzó szenvedéllyel, szerettem a szépségedet
mély rácsodálkozással, és szerettem a lelkedet tiszta szívemből,
emlékszel, Kedvesem?
Te voltál az élet legszebb ajándéka nekem.

Jóléti álom

2011 február 1. | Szerző: poerava

 – Hölgyeim és uraim! Végül engedjék meg, hogy átadjam a szót, újonnan megválasztott miniszerelnökünknek! Miniszterelnök úr, öné a szó…

 

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 5. rész

2011 január 28. | Szerző: poerava

A kettes villamossal mentem, és már ötre odaértem a Dimitrov térre. Körülsétáltam
az egyetemet, elmentem egészen a Kinizsi utcai kollégiumig,
aztán valamivel fél hat előtt beléptem az irtózatosan nehéz, tömör tölgyfából
készült hatalmas kapun. A klubhelyiséghez vezető hosszú, földszinti folyosó
elején keresztbe volt állítva egy pad, a folyosó szélességének jó kétharmadát
eltorlaszolta, ott ücsörgött Ricardo. Kellemes, mély orgánummal megáldott,
izmos, közepes testalkatú srác volt, aki valami hihetetlenül nyugodt,
megfontolt magabiztosságot árasztott. Valahányszor rápillantottam, mindig
Rumcájsz jutott eszembe róla a meséből. Kiköpött olyan volt, mint egy életnagyságú
Rumcájsz, amihez mély hangján kívül még sűrű, fekete körszakálla
is hozzájárult. Az ember legszívesebben megkérdezte volna tőle: „hát
Mankát és Csibészkét hol hagytad”?

– Szia Zoli! – köszönt rám.
– Szevasz Ricardo! Mi újság? – ültem le mellé a kihalt folyosón.
– Van egy kis gond – mondta közönyös nyugalommal, és a fiókból elkezdett
előkotorni egy katonai szuronyt, aztán egy nagyon kemény,
brutális boxert, és komótosan kirakta őket az asztalra. – Ez a tiéd lesz
ma este – forgatta a kezében a szuronyt –, csak vigyázz vele, mert
ez egy második világháborús SS-bajonett. Ez meg majd nálam lesz –
próbálta fel a boxert a jobb kezére.
– Te megőrültél, Ricardo! – hitetlenkedtem. – Mi ez a fegyverarzenál?
Egy szaros Trabant-koncert miatt, ahol jó, ha lesz kétszáz kiskölyök?
És milyen gondra céloztál az előbb?
– Nem a koncert a gond – mondta filozofikus nyugalommal nézegetve a
boxert –, hanem hogy a Pisti szólt délután, mégsem tud jönni, és már
nem tudtunk helyette senkinek szólni.
– Na bumm, akkor majd ketten csináljuk, nem olyan kemény gyerekek
ezek a Trabant-rajongók!
Hátradöntött székén hintázott, lába az asztalon, úgy nézett rám:
– Igen, csak van még valami.
– Éspedig?
– Tegnap itt volt a dizsiben egy vörös hajú kis cigány srác – el is neveztem
Rozsdásnak –, és nagyon csúnyán viselkedett a csajokkal.
Amikor szóltam neki, hogy állítsa le magát, egyre inkább csinálta a
balhét, amíg a végén fogtam, és kihajítottam az utcára. Még mondtam
neki, hogy egy hónapig nem jöhet be semmilyen rendezvényre a
balhé miatt.
– És?
– Semmi különös, csak azt mondta, hogy ma este meglátogat negyven
haverjával.
– Hű basszus – mondtam elhűlve, és önkéntelenül kezembe vettem a
bajonettet. – Ez állati klasszul hangzik… És erre leszünk ketten? Ez
baromi jó lesz, szerintem akár ki se nyissunk!
– Nyugi, majd meglátjuk, mi lesz. Hátha ki tudjuk dumálni őket. Az is
lehet, hogy el sem jönnek, bár elég határozottan ígérte.
– És ha eljönnek, és ha hiába dumálsz?
– Akkor előveszed a bajonettet, ez eléggé el szokta gondolkodtatni az
embereket ilyen szitukban, és ha ránk támadnak, akkor valakit gyomorszájon
vágok a boxerrel, a kettő együtt csak elég lesz figyelmeztetésnek – közölte angyali
nyugalommal.
– És ha nem? Esküszöm, te megőrültél, Ricardo…

Érdekes, hogy igazából nem is félelmet éreztem, hanem izgalmat, hihetetlenül
magasra szökött az adrenalinszintem. Mint régen, egy-egy verseny
rajtja előtt közvetlenül, amikor a rajtvonalon felsorakoztatott húsz-harminc
hajót igazgatta már percek óta a rajtbíró, és mentek a beszólások egymásnak,
ki, kit hogyan ver majd szarrá, mit csinál vele, ha az oldalvizén mer
majd menni, és a bíró a parton csak egyre üvöltött a szócsövébe, jobb kezünk
vállmagasságban, a másik majd a vízbe ért, a lapátot markolva, ahogy
megfeszülve, egészen előrehajolva vártunk hosszú percek óta, hogy azt az
egyetlen századmásodpercnyi pillanatot éppen abban az egyetlen századmásodpercben
kaphassuk el, hiszen aki a rajtnál beragad, az harminc hajó
hullámain sosem tudja már előreverekedni magát, és egyre visszhangzott
a szócső, „kettes hátra!!!, még hátrább, ha még egyszer szólnom kell, kizárlak,
fiam!, húszas, gyere előrébb, a többi marad, hatos hátrább, KÉSZ,
RAJT!” Ott, akkor, ez az utolsó, a várva várt, mégis váratlanul felcsattanó
ordítás megváltás volt, hiszen abban a pillanatban elpattantak az idegeket
gúzsba kötő félelmek, izgalmak, görcsök, és nem maradt más semmi, csak
a szabadság, a magány, ÉN voltam csak, már csak le kellett tudnom győzni
magamat, és akkor már nem lehet rossz, de hiszen ez könnyen megy, hiszen
ez a dolgom, ezt csinálom évek óta, látod, az a másik máris fárad, még
száz méter és befogom, és én csak gyorsulok, egyre csak gyorsulok, mert
legyőzhetetlen vagyok, és nem félek, hiszen azt teszem, amit szeretek, amiért
mindennap megdolgoztam, megérdemlem hát, és meg is csinálom!
Most azonban nem volt feloldása a feszültségnek, ennek megfelelő izgalommal
és kíváncsisággal vártam, mi lesz ebből. Egy röpke pillanatra te
is eszembe jutottál, Kicsim, amikor a tekintetem a bajonettre siklott, hiszen
azt mondtam neked, hogy felesleges aggódnod, a Közgázon nem szoktak
balhék lenni, amúgy is tudok én vigyázni magamra, ne félj Drága, nem lesz
semmi baj.
„Meglátogat, negyven haverjával”… te jó ég. Mindenesetre megfogadtam,
hogy ha péppé vernek is, engem nem láthat majd beszarinak sem
Ricardo, sem a többiek. Hétkor megérkeztek a Trabant tagjai, aztán megjött
Csöpike is. Gyulán kívül, aki akkor még tanársegéd volt a tudományos szocializmus
tanszéken, az egyetlen, főállásban az egyetemhez tartozó a klub
vezetői közül. Ilyenkor többnyire ő volt a pénztáros – a keresztbe rakott pad
is őt várta.
– Te Ricardo, szerintem ezt a padot most Csöpivel együtt rakjuk hátrébb
vagy tíz méterrel, és hozzunk egy másikat ennek a helyére.
– Értem. Lám-lám, milyen kis stratéga vagy, látod, ezt már szeretem –
mondta, és már indultunk is a másik padért.
– Minek kell másik pad, fiúk? Mi ez a hülyeség, miért akartok hátrébb
rakni?
– Itt elől nagy a huzat Csöpikém, még megfáznál! – szólt hátra Ricardo a
válla felett. – Jobb ha nem szólunk neki, ha balhé lesz, úgyis észreveszi majd, addig
meg minek idegesítsük – fordult hozzám mély hangján nevetve.
A koncert már fél órája ment, rég bent volt mindenki, akit érdekelt – lehettek
vagy százötvenen. Kihallatszott a tompa dübörgés, pufogás, és az
énekes kiscsaj magas, izgatóan egyedi hangja is.
– Itt vannak – szólalt meg egykedvűen Ricardo, és még a lábát sem
vette volna le az asztalról.
– Ez az ott elől? – kérdeztem összefont karral a falnak támaszkodva a
pad mellett, elállva az utat befelé.
– Aha – jött a lakonikus válasz. Azt mindenesetre megnyugodva láttam,
hogy közel sem voltak negyvenen, nyolc-tíz srác közeledett egy csoportban.
Azt is felmértem, hogy a Rozsdás – csak ő lehetett a mokány, 
hirtelenszőke, fülbevalós kis vagány – egy-két méterrel a többiek előtt
jön, egyedül. Nyilván nem lesz azonnali csihi-puhi, a többiek kezdetben
csak díszletül szolgálnak majd.
– Mi van srácok? – kérdezte Ricardo, még mindig feltett lábbal a székén
hintázva, nem kis kockázatot vállalva egy meglepetésszerű támadás
esetén. Mindenesetre, egyelőre bejött a magára erőltetett nyugalom.
– Be akarunk menni! Itt a pénzünk, kérjük a belépőket! – mondta reszelős,
vontatott hangon Rozsdás, miközben fél szemmel felmérte a
lehetőségeket, és Ricardo szemét fürkészte. Közben a többiek szorosabban
felsorakoztak mögötte, a pad előtt, a folyosó teljes szélességében.
Gyors pillantást vetettem hátra, Csöpi már gyanakodva nyújtogatta
a nyakát.
– Ide figyelj, te Rozsdás! – mondta Ricardo, egyre csak hintázva a székén.
De láttam a bajonettet a felém lévő fiókrészben és a boxert az ő
keze ügyében. – Tegnap este igazi barom módjára viselkedtél, és én
világosan megmondtam neked, amikor kiraktalak, hogy egy hónapig
nem jöhetsz be ide! Így volt?
– Így! – felelte Rozsdás rezzenéstelen tekintettel.
– Nem szoktam megváltoztatni a szavamat, de hajlandó vagyok üzletet
ajánlani neked.
– Miféle üzletet? – gyanakodott elbizonytalanodva Rozsdás. A mögötte
lévők is értetlenkedve összenéztek, hiszen ők bunyózni jöttek.
– Kivételesen, annak ellenére, amit tegnap mondtam, megengedem,
hogy bemenj a haverjaiddal együtt. De ha a legkisebb, érted, a legkisebb
gond lesz bármelyikőtökkel, akkor nem egy hónapra tiltalak ki innen,
hanem örökre! Sőt, odafigyelsz a többiekre, és ha látod odabent,
hogy balhé készül, akkor szólsz nekünk, és esetleg még egy sörre is
a vendégem lehetsz. De még egyszer mondom – nyomta meg kicsit
a hangját Ricardo –, ha bármi bajt csináltok, ide többé be nem teszed
a lábad! Rendben? Áll az alku? – láttam Rozsdáson, amint elcsodálkozik,
forognak a fejében a kerekek, mérlegel, aztán szinte kölykösen
elmosolyodik, és Ricardo tenyerébe csap.
– Áll az alku! Gyerünk befelé! – szólt hátra nagyon „bandavezéresen”.
Egészen hihetetlen volt, amit Ricardo művelt, és én nagyon sokat tanultam
tőle. Az a kölyök, a Rozsdás, aki a kilencedik kerület réme volt, ettől
kezdve olyan volt, mint a kezes bárány. És mivel a hasonszőrű a hasonszőrűt
tiszteli, nemcsak hogy vele nem volt soha többé balhé, de mindig
biztosak lehettünk benne, hogy ha éppen lejött a klubba, akkor kizárt, hogy
balhé legyen a környékbeli csibészekkel. Eszembe jutott a boldvai kis srác
a lagziban, és arra gondoltam, hogy ennek a gyereknek, aki valószínűleg
soha, senkitől egy jó szót sem kapott, aki csak az ököl igazságát ismerte,
akár őt ütötték, akár ő ütött, és aki olyan tüskés volt a környezetével, az
egész világgal szemben, mintha mindenki elpusztítani való ellensége lenne,
elég volt egyetlen gesztus: „én megbízom benned, gyere, akár közénk is
tartozhatsz, mutasd meg, hogy számíthatok rád, hogy van vér a pucádban,
hogy van becsületed”, és attól kezdve ő volt a Közgáz Klub leghűségesebb,
„tiszteletbeli rendezője”. Mondd Ricardo, honnan volt benned ennyi bölcsesség,
ennyi emberismeret, pedagógiai és taktikai érzék alig több mint
húszévesen? Hány legyet is ütöttél egy csapásra? Elhárítottál egy elkerülhetetlennek
látszó és minden bizonnyal sok vérrel járó tömegverekedést,
egyszer és mindenkorra megszüntettél egy állandó veszélyforrást – mert
a Rozsdás-félék jelenléte bizony az volt –, hitet, egy kis értelmet adtál egy
az egész társadalom által csak leírt, kiselejtezett utcagyereknek, még ha ő
ezt nem feltétlenül így élte is meg, sőt az ellenséget a magad oldalára állítva hatékony „szövetségesre” tettél szert. Mindezt végtelen nyugalommal és
higgadtsággal. Pedig tudom, hogy féltél. Én is féltem.
– Mi volt ez a kis jelenet? – jött oda hozzánk Csöpi, akár egy imádni való
kis töltött galamb. – Biztos vagy benne Ricardo, hogy jól tetted, hogy
beengedted ezeket? – kérdezte anélkül, hogy bármit tudott volna az
előzményekről.
– Nyugi drágaságom, ismerem a srácot, nem lesz semmi gond – felelte
Ricardo dagadó önbizalommal.
Tényleg nem lett. Hajnali kettőre értem haza, gyalog mentem végig, és
a fejemben ott kavarogtak a gondolatok, az este történtek, a debütálásom,
aztán elömlött bennem valami végtelen nyugalom, valami hirtelen jött elégedett
boldogság: hiszen nemcsak Közgáz Klub van a világon, nemcsak
Ricardók és Rozsdások, hanem te vagy nekem, Kicsim, szeretsz, és vársz
rám, és holnap magamhoz ölelhetlek végre! Hirtelen rájöttem, mennyire
hiányoztál tudat alatt egész este, anélkül is, hogy a nagy zűrök közepette
eszembe jutottál volna, és úgy éreztem egy pillanatra, mintha megloptam
volna magunkat, amiért az estét nem veled töltöttem. Aztán eszembe jutott,
milyen kedvesen engedtél utamra tegnap délután, és megnyugodtam.
Elaludtam végre.
Bár nem voltál ott, veled aludtam el.

Részlet az Utóvizsga szerelemből című könyvből – 4. rész

2011 január 26. | Szerző: poerava

 Aztán beköszöntött a tavasz, és az egyik hétvégén férjhez ment a legjobb
gyerekkori barátnőd. Boldván, egy kicsi, Borsod megyei faluban volt
az esküvő és a lagzi, és engem is meghívtak veled. Ma az az ország egyik
legszegényebb része, de akkor virágzó és nagyon is élő vidék volt. Maga a
falu hegyek és erdők között, kicsiny folyócska partján feküdt.
Emlékszel, Kicsim? Milyen izgalommal vártam, hiszen nemhogy lakodalomban,
de igazából falun is alig-alig jártam addig. Apád vezetett a szokott
magabiztosságával, mi meg hátul bohóckodtunk szokás szerint.